Arany eső záporozott az égből,
mindent betakaró folyékony arany .
Ragyogott a fényben a mindenség,
ma a fejedelem fogadónapja van.
És úszott a fényár ,vakitó fehérség
akárhová néz emberi szemünk.
Nyár van ,és a mindenségnek
fogadást adott a mi Istenünk.
Meghivót kaptak a füvek ,a virágok,
a fákon táncoló üde levelek,
és az ember ki nem akar hallani,
hogy neki is szól a hivó üzenet.
Az ember, ki ennyi szépséget csak
csodálni tud, de nem megérteni.
Az ember, ki a mindenség Urának
a hódolatot már nem is teszi.
Magyarázza a csillagok állását,
és ,hogy minden magától van igy .
Magyarázza ,hogy jön -megy a tavasz
s a napfény csak magától vakít.
Magyarázza,hogy nyílnak virágok,
és elhervadnak, ha jön az ősz.
Magyarázza,hogy eső is esik,
ha elhozza a szél a megterhelt felhőt.
Az ember felért a tudás csúcsára ,
s megmagyaráz mindent,amit lehet,
és csodálkozva nem az Istent nézi:
aki teremtette a földet és eget.
- Csak a természet, a mindig hűséges,
hang nélkül most is imádságba kezd :
Óh ,nagy Isten! Aki megalkottál,
hogy fény legyek,pompa és virág,
mindent elhoztam,ami bennem rejlik.
Téged dicsőit az egész világ !
Csak az ember nincs,ki értelmet kapott,
ő nem hoz Neked hódolatot.
Valahol lent nyögi bajait,
és sírja fáradtan ,fájó könnyeit.
Békességet, boldogságot keres,
ami már az Édenben elveszett.
Akkor engedetlen volt, most pedig tagad,
de várj még , Istenünk, tán' meghallja szavad !
Páskúlyné Kovács Erzsébet: 1966.július.31
Kommentáld!