| |
"Nézem a rohanó várost. A műanyag nőket, akiket újságok öltöztetnek. A
vagány pasikat, akiket hárombetűs márkanevek irányítanak. Álarcok mögé
bújva, festett vigyorral a képükön gyűrik a métereket. Sokuk okos
telefonon lóg, s észre sem veszik, hogy mellettük ül, akivel épp
sms-eznek. S mikor találkoznak, olcsó játékokkal kábítják egymást,
ahelyett, hogy őszinteséggel hidakat építenének a másikhoz.
A média boldogságot ígért nekik, azt mondta, ha felveszik az álarcot, minden rendben lesz. De nem ez történt.
Hogy miért?
Mert bármibe is csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben
vagy. S ha megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki
fájdalmat, olyan útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek.
Meg kellene
hát tanulnunk újra szívvel látni egymást. Újra szeretni, menni, élni.
Lefordulok a sarkon, és egy idős nőt látok. Hátát megtörte az élet. Apró
kezét gyűrögeti, mint valami papírgalacsint. Rám néz, mosolyogni kezd.
Viszonzom. Veszek tőle a frissen sütött pogácsájából. Amikor több pénzt
akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem. Nem
szólunk. Nem kell. Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit
egész nap kerestem. S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel
születünk. Talán csak nem vesszük észre.
Az élet gyönyörű erdejében
terjed a beton, s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk, s míg
meglátjuk egymást a rohanásban, addig van remény. Perceink lassan
elhalványodnak az időben, mint a Hold viaszos fénye a felhőkben. Úgy
kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk, méltók voltak embernek
lenni, mert törődtek egymással.
Ezt kívánom ma mindenkinek. Lássátok meg egymást.
Menjetek, szeressetek, éljetek! "
/ Péter Noel.
|
Kommentáld!