-Vajon a mai elkényeztetett nemzedéknek milyen módon fogja megtanítani Isten a mindennapi kenyér értékét, és az efféle önzetlenséget?

Rossz esztendő járt, mostohásan hozta a föld a termést. Amit meghagyott a fagy, elverte a jégeső, leégette a forróság. – Az idén aszalt almát termettek az almafák – hajította a sarokba esténként édesapám a csíkos tarisznyát.

Az is jó volt nekünk már akkor, a fonnyadt alma. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer három napig színét se láttuk. Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné rám kiáltott a muskátlis ablakukból:

– Te fiúcska, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton. Szép kövérlevelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával, abból lesz én nekem jó vacsorácskám.

Gazdag Dobákné nagyon meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba. – Szeretnél-e mézet a lágy kenyérhez, Ferkó? – kérdezte tőlem. De én már nem vártam a mézet. Szaladtam kifelé a kenyérrel s már a kis ajtóban bele haraptam.

De abban a percben eszembe jutott édesanyám s a falat nem ment le a számon. – Lesz öröm, ha haza viszem neki – gondoltam magamban s bele markoltam a papsajtba. Most már sokkal ízesebb volt, mint azelőtt.

Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt s visszakínálta az ajándékom. – Én már megettem a másik karajt – mondtam fülig elvörösödve. Anyám meg arra erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Még pedig bundás gombócot.

Az pedig a hajába főtt krumplinak ünneplős neve, nem rossz étel az, ha jól megsózza az ember. – Hanem tudod mit? – törülgette meg a szemét édesanyám –, eltesszük a kenyeret édesapádnak. Jól esik neki, ha hazajön a szőlőből. Hanem azt már én nem értem ébren. Hamar elnyomott az álom a dús vacsora után.

Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett édesanyámmal. – Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok. Engem ellát odakint az öreg eperfa.

– Minket se kell félteni, apja! – erősködött édesanyám s beletette a kenyeret a tarisznyába. – Jó az Isten, ma is ád az annyit, mint tegnap. Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén.

Olyan száraz volt már az, hogy a kés nem fogta. Örült is annak édesanyám nagyon, mert így mind nekem adhatta. – Nekem nem mén bele ez az öreg fogam, fiacskám.

Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám hazatért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját: – Találd ki, cselédem, mit hoztam neked? – Mit ugyan? Tán fürjecskét? – ugrottam elé lelkendezve. – Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is – ragyogott a szeme az édesapámnak s kiszedte a tarisznya csücskéből a nagy kincset. – Nézd-e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak a mindennapi kenyere. Akkor tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk.

(Móra Ferenc: Mindennapi kenyerünk /részlet)