Egy
hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy
kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit
sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe.
Ahogy közelebb értem,
észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem
egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát
volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett
látni.
Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy
kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így
bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a
kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de
senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem.
Néhány
perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta,
hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az
ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között.
Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a
szószékig, ahol aztán levette a kalapját és a kabátját.
Elszorult a
szívem. Ott állt a prédikátorunk… ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt
egy árva szót sem. A prédikátor elővette a Bibliáját és letette.
„Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma
prédikálni.” Aztán elkezdett énekelni egy éneket, amelynek így
hangzottak a szavai: "ha tudok segíteni valakin, amint elmegyek
mellette, ha tudok egy bátorító szót, ami bizakodóvá tette, ha meg tudom
mutatni, hogy az ő útja helytelen, akkor már nem hiábavaló az életem."
"Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak."
Jakab 4:17, Károli
Kommentáld!