Még aznap este felhívtam, hogy menjünk el egy vacsorára, s esetleg utána egy moziba.

„Mi történt, jól vagy, minden rendben?” – kérdezte aggódva.
Nem is csodáltam, viszonylag késő este hívtam, és ez a meghívás eléggé váratlan volt, mivel ilyen randink soha nem is volt még. „Semmi baj nem történt, csak gondoltam, jó lenne együtt vacsorázni, beszélgetni – válaszoltam. – Csak te és én.” Majd rövid csönd után rávágta, „Nagyon szeretném, ez nem is kérdés.”

Azon a pénteken, ahogy érte mentem, hogy felvegyem a házánál, egy kicsit ideges voltam, bár láttam rajta, hogy ő is elég izgatott a randi miatt. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Még fodrásznál is volt előtte, a haja szépen begöndörítve; és azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Úgy mosolygott, mint egy angyal. „Mondtam a barátnőmnek, hogy randink lesz!" – szólt egyből, ahogy beült az autóba. – Alig várja, hogy meséljek, mi volt a találkánkon.”

Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy belém karolt, mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, milyen büszkén állt az oldalamon, mint ahogy egy igazi anyának kell... Miután leültünk, elkezdtem felolvasni a menüt, mivel nem igazán látta tisztán az apró betűket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem, és láttam, milyen ámulattal bámul engem, kedves mosollyal az arcán. „Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked, amikor kicsi voltál” – mondta, majd a tekintetén látszott is, hogy elmerengett ezen a régi szép időn. Nagyon kellemes, jó kis beszélgetés volt. Lényegében átbeszéltük, kinek mi a jelenlegi dolga, élménye stb. Tehát jól elnyúlt, sőt, olyannyira, hogy le is késtük a mozit is. Később, ahogy megérkeztünk a házhoz, ezt mondta. „Mit szólsz egy következő alkalomhoz, de csakis, ha megengeded, hogy a vendégem legyél, kisfiam?” Mondtam, legyen, semmi gond.

„Milyen volt a randi?” – kérdezte a feleségem, amikor hazaértem. „Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem” – válaszoltam neki lelkesen.

Pár nappal később az édesanyám meghalt hirtelen szívrohamban. Nem tudtam semmit tenni, teljesen váratlan volt, így elbúcsúzni sem volt lehetőségem. Nem sokkal később pedig jött egy boríték, egy előre kifizetett számlával, azon az étterem neve, ahol a közös randink volt, abban egy cetlivel. „Előre kifizettem a számlát, mert nem voltam biztos abban, hogy még ott lehetek. Két főre, az egyik a tied, a másik pedig a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, milyen fontos volt nekem az az este! Szeretlek, fiam!”

Most már tudom, milyen fontos, hogy kimondjuk, „Szeretlek”, és azt a másikat akkor szeressük, amikor lehet, amikor még velünk van. Semmi más az életben nem olyan fontos, mint a családunk. Szánjunk rá elég időt, és ezt akkor tegyük meg, amikor még lehet, ne akkor, amikor már esetleg késő!