Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.

Kol 4,2

Ahogyan igényünk van gondolatainkat megosztani másokkal, ugyanúgy késztetést érzünk arra is, hogy Istennel beszélgessünk. Az imádság gyakorisága, intenzitása, hosszúsága nem köthető szabályhoz. Van, aki az úszómedencében minden második karcsapáskor levegőt vesz, van aki néhány karcsapás után, de olyan is akad, aki a fél medencét víz alatt teszi meg... különbözőek az adottságaink, de azt senki nem állíthatja, hogy levegőre nincs szüksége. Ugyanígy azt sem mondhatja senki magáról, hogy nem vallásos. Lehet, hogy ateistán gondolkodik, de mindenki életében vannak pillanatok, amikor egybemosódnak a dimenziók: Isten láthatatlan világa, s az embervilág. Vallás-szociológusok szerint az emberiség 95%-a vallásos. A maradék 5 % pedig ugyanúgy vonzódik lelke mélyén a titkokhoz, mint a többi, ami szintén a vallásos gondolkodásnak egy vetülete...

Az apostol nem véletlenül buzdít kitartásra, s éberségre. Jól tudja, a testnek levegőre, a léleknek Istenre van szüksége. Ha hiány lép fel, akkor teljesítményromlás áll be itt is, meg ott is, az imádkozás tehát létszükséglet! Úgy néz ki, hogy az esetek többségében a régiek is inkább kértek és panaszkodtak, mintsem hálát adtak volna, ezért az apostoli intő szó. Őszintén megvallhatjuk mi is, hogy kéréseinkre bizony több időt fordítunk, mint hálaadásra. A kérések azok kiemelnek ugyan minket a hétköznapokból, de igazán mennyei magasságokba csak a hálaadás repíthet. Nem véletlenül gyakorolja az egyház a közös dicsőítést, a liturgia himnikus párbeszédeit, hiszen számtalanszor megtapasztalta már Isten népe, hogy ennek milyen óriási közösségmegtartó ereje van!

Aki hálás az Istennek, az nem tud hálátlan lenni embertársai felé. A mai haszonelvű, "adok-kapok" fogyasztói világszemléletű világunkban különösen is szükség lenne az önzetlenségre. Az ilyen emberek ugyanis a hétköznapokban "életszentségükkel", azaz nem kirívó vallásoskodásukkal, hanem békességet sugárzó derűjükkel mintegy láthatatlan szálakkal összekötik az embereket, hogy aztán értékes közösség épüljön általuk is. Az imádkozó ember nemcsak "magában imádkozik" - keresi az alkalmat, hogy másokkal is tegye ezt. Aki csak magában akar imádkozni, az jó úton halad a vallásoskodáshoz vezető úton... A vallásoskodás azonban nem erőt ad, hanem erőt vesz el. Attól is, aki gyakorolja, meg attól is akit botránkoztat vele...

Isten nekünk ajándékozta a szó, a beszéd lehetőségét, hogy szavaink által mi is "teremthessünk".

Nem anyagvilágot, mert azt már megteremtetett, hanem Isten világában nagyon fontos valóságokat: szeretetet, irgalmasságot és sok-sok örömet...

Ámen