MINDEN KEDVES ,JÓ TESTVÉREMTŐL BOCSÁNATOT KÉREK ELŐRE IS ,DE MEG SZERETNÉM OSZTANI MINDENKIVEL

Az Úristen megelégelte a magyarok egymás elleni acsarkodását, és magához kéretett egy magyart. Az angyalok nem sokat találtak, mert mindegyik készülődött március 15-ére. (A pokolban lett volna kit kérdezni, de ott nem olyan magyarok múlatták napjaikat, akiknek szívügyük lett volna a magyar nemzet sorsa.) Gábriel arkangyal csupán egyet talált, aki nem csinált semmit. Egy lépcsőn ült kardjára támaszkodva, és nézte a mennyei táblagépét, amelyen valami parlamenti közvetítés volt Pest-Budából. De kapcsolták Brüsszelt is, ahol magyarok beszéltek. Vagy inkább csak magyarul beszéltek, Magyarország ellen. A magyar pedig ült ott, s a fejét csóválta egyfolytában.
- A ruhádról ítélve te magyar vagy – szólt neki Gábriel, mire az felnézett és igennel válaszolt.
- Hogy hívnak?
- Zrínyi Miklósnak. Költő vagyok, Gábriel. Már megtanulhattad volna ötszáz év alatt, hiszen mindennap találkozunk.
- Jó, jó, tényleg. De most gyere velem, mert vár az Úr, beszélni akar veled. A magyarok nem férnek a bőrükbe odalenn a Földön. Valamit tenni kellene.
- Megyek – volt a rövid válasz, majd feltápászkodott a lépcsőről, s elindult Gábriel mellett a trónterem felé.
- Hívattál Uram – hajolt meg Zrínyi az Úr előtt. Parancsolj velem!
- Én már a magyarnak nem parancsolok. Úgyis hiába. Csak kérdeznék valamit. Milliószámra vannak, akik odalentről kérik, hogy segítsek a népeden, de a másik milliók rám sem hederítenek. Gyűlölnek, pedig nem bántottam őket soha. Akik hozzám imádkoznak, azok is úgy utálják egymást sokszor, mint a kutya meg a macska. A pártokról nem is beszélek. Valahogy azért meg kellene mentenem ezt a népet, mert olyan szépen tudnak fohászkodni.
- Igen Uram, de gondolkodj csak! Mikor fohászkodtak Hozzád ezek a magyarok?
- No, várj csak, várj! Például akkor, amikor Te feljöttél ide és a török aprította a népet. Meg akkor is, amikor 1849-ben elindult a bosszúhadjárat. Meg akkor is, amikor Kun Béla meg az a Pokolra való Sámueli végiggyilkolták Magyarországot. Meg akkor is, amikor Trianonban - mérgemben - megengedtem, hogy felosszák Magyarországot, mert elüldözték a királyukat, akit a Szent Koronával illettem.
- Esedeztek-e ezek a magyarok, Uram, amikor jól ment a soruk?
- Nem. Valóban nem!
- Akkor mire vársz? Nézd meg, mit csinálnak ma is! Külországban ócsárolják egymást mások előtt, amit még a cigány sem tesz, ha összevész a feleségével. Bent az országban lázítják az ifjúságot, s úgy készülnek a nemzeti ünnepükre is, hogy tüzet okádnak egymásra. Mutasd meg nekik Uram, hogy miként lehet összetartaniuk! Küldj rájuk valami megpróbáltatást! S meglátod, igazam volt, amikor azt írtam egyik versemben, hogy "jó nép a magyar, ha van kinek engedelmeskedjék". Ha bajban van, ha bántják, akkor bizony összetart.

Az Úr elgondolkodott Zrínyi szavain és igazat adott neki. "Hát lám, mit tesz ma, ha baj éri?!" - gondolta az Úr, s elindította a hófelhőket. Amikor a szél kezdte keverni az utakon, először úgy szidták a Fennvalót, ahogy a szájukon kifért. Amikor rájuk sötétedett, és a szél még erősebben tépte őket, a telefonjuk lemerült, az üzemanyag pedig egyre csak fogyott, ahogy fűtöttek az autóban, halkabb lett a szitkozódás. Később elhangzott az első "Istenem, Istenem!" is. Még később "Édes, jó Istenem! Csak most segíts!" Éjfélkor már eszébe jutott sokaknak a "Miatyánk" is. És eljött az ünnep napja, március 15-e. A hó és a szél még mindig tombolt, s mert annak idején 1848-ban is ostoba gyűlölködés volt a magyarok részéről az osztrákok irányába, az Úr még megmutatta, hogy akit gyűlölünk, hát pont az segít ki a bajból. Osztrák hókotrók jelentek meg az autópályán, s később mentőautók is érkeztek. A magyarok pedig imádkoztak, fohászkodtak, és senki sem gondolt arra, ami ezen a napon az ünnepi beszédekben központi téma lett volna: Az Osztrák mint történelmi ellenség.

Az Úr ismét magához kérette Zrínyit.
– Igazad volt Zrínyi Miklós. Ma a magyarok ünnepén volt zsíros kenyér, szállás, forró tea, várandós édesanya mozdonyban utaztatása a szülészetre, összetartás és segítség. Nem kérdezte meg magyar a másik magyartól, hogy melyik párthoz tartozik, s nem vette el a poharat a másik szájától, mert annak nagy Magyarország térkép volt a kocsijára ragasztva. Igazad van, Zrínyi Miklós, a magyarnak nem szabad gondtalan életet adnom. Mert akik jól élnek, mert hazudoztak a népnek, és a balga nép a parlamentbe juttatta őket, még most sem tartják a szájukat, még most is gyűlölködnek, még ma is egymás ellen uszítják – uszítanák – a népet. De ma nem figyel rájuk senki. Mert egymáson segítenek, s nincs idejük a gyűlölködésre. Ha a sok ellenzéki, patkányviselkedésű bűnöző nem hergeti őket, akkor ez a nép, jó nép sanyargatás nélkül is. Látod, Márton püspök földjén nem esik, s nem is fúj. Mert ők megköszönik a rosszat és a jót egyaránt. Egykor hálátlanok voltak, de Trianon óta keresztet viselnek, mégis hisznek és hűek hozzám. Ők mentik majd meg ezt a mélyre csúszott és állhatatlan anyaországi nemzetet is, hidd el!
- Hogy lesz Uram eztán? Mindig szenvednie kell ennek a nemzetnek, hogy megmaradjon?
- Valahogy úgy. Hacsak meg nem érti végre, hogy a szeretet és a hit sokkal többet ér, s nagyobb biztonságot ad, mint a pénz, a hatalom, és a gyűlölség. Egyelőre azonban olykor kell neki a hó, a szél, az árvíz, a megalázatás. De ne hidd, jó Zrínyi Miklós, hogy nem sajnálom őket. Én boldogságot akarok adni nekik. Egyszer majdcsak elfogadják...

Zrínyi szomorúan elballagott a trónteremből, s megint csak a fejét csóválva mormogta: "Optimista vagy, Uram, nagyon optimista. De én már ötszáz éve tudom, hogy ez csak akkor jó nép, ha bajban van, s ha van kinek engedelmeskednie." Az Úr pedig megmosolyogta Zrínyi gondolatait, mert látta, hogy a hó és a szél sokakban nem csak erre a drámai éjszakára adta vissza a hitet!...


Stoffán György: "Zrínyi és a Fennvaló - Majdnem népmese" című esszéje alapján (rövidített változat)

Válasz