„Az élet útjára tanítasz engem. Színed előtt az öröm teljessége, s jobbodon a gyönyörűség mindörökké.” Zsolt 16,11

A repülőtéren mellettem ülő asszony viseltes műbőr hátizsákot tartott az ölében, ami láthatóan sok eseményt, történetet mesélhetne gazdája életéből. A nő lábán lévő kopott túrabakancs is több ezer mérföld megtételéről tanúskodott.

Meglepett az elégedetlenség érzése a lelkem mélyén, ahogy elképzeltem, milyen kalandokat élt át a mellettem ülő utas. 

Szeretnék az otthoni szennyeshalomnál magasabb hegyet is leküzdeni, álmodoztam a poros bakancs fűzőlyukait számolgatva. 

Hétvégén egy konferencián segédkeztem, s rövidesen felszállok a gépre, ami hazarepít a kisvárosba, melyet otthonomnak nevezek. És bár vártam, hogy újra együtt legyek férjemmel és öt gyermekemmel, nem igazán kívántam újra bekerülni a napi gyerekszállítás, leckesegítés, főzés, takarítás mókuskerekébe.

„Hová utazik?” – kérdezte a bakancs viselője megszakítva dagonyázásomat az önsajnálatban. 

„Haza” – válaszoltam felnézve, és fogadtam barátságos mosolyát. Majd visszakérdeztem.

Kiderült, hogy egy az úti célunk, de semmi más közös nincs bennünk. Egy nemzetközi segélyszervezet munkatársa, a szűkölködőket szolgálja szerte a világon. Én távmunkában dolgozom otthonról, és a velem egy fedél alatt élő hat embert szolgálom.

Az elmúlt héten például, mialatt én gyerekeim labdajátékát bámultam, és morgolódtam, hogy már megint vacsorát kell főzni, ő a napban gyönyörködött, ahogy lenyugszik a Himalája mögött, és nepáli gyerekeknek osztotta ki az ételt. Dzsungelek ösvényét taposta a lába, göröngyös hegyi utakat követett, mialatt én áruházak részlegein bolyongtam, és véget nem érő focimeccseken szurkoltam a ház mögötti udvaron.

Minél többet megtudtam róla, annál kíváncsibbá tett, mit keres egy ilyen világutazó a mi kis városunkban.

Felcsillant a szeme, mikor rákérdeztem.

A nővéréhez készül, aki „gyerekeket és jószágot” nevel a családi farmon, ahol mindketten felcseperedtek.

Próbáltam elképzelni a két testvér drámaian különböző életét. Az egyik szárnyat bontott, és ide-oda röpköd a világban, míg a másik gyökeret eresztett, és alig lépi át az állam határait.

„Ezek szerint ön a bátrabb kettejük közül?” – kacsintottam rá kedélyesen.

Az asszony a hátizsák zsinórjával babrált, majd felnézett, és látva, hogy választ várok, így szólt: „Ami azt illeti, ő a bátrabb”.

Az arcomra lehetett írva, hogy meghökkentem, mert úgy mosolygott rám, mint aki érti, majd folytatta: „Egész életemben a világot járva kerestem a boldogságot. A nővérem minden reggel ugyanott ébred, és ott akar örömre lelni, ahol van.”

Kezdtem érteni, mit akar mondani.

„Azt hiszem, ez a bátorság”, mormolta maga elé csendes tisztelettel.

Mai igénkben Dávid király arra tanít, hogy a szép élet titka nem abban áll, hogy melyik úton járunk, hanem hogy KIT követünk.

Nem az hozza meg a boldogságot, ha élményeket kergetünk, hanem ha a Megváltó után futunk.

És a Zsolt 16,11 szerint, ha Jézussal vagyunk – imádságos lélekkel keressük Őt, és követjük iránymutatását –, akkor megtaláljuk az elégedettséget ott, ahol éppen vagyunk.

A hangosbemondó először jelentette be a járatunkat, és hívta fel az utasok figyelmét a felszállásra. A mellettem ülő hölgy elnézést kért, mert még gyorsan fel akarta hívni bátor nővérét, én meg azon kaptam magam, hogy a szemem könnybe lábad.

Elképzeltem azt a közönséges életet, ami otthon vár, a kötelességeket és elragadtatásokat, a kuncogásokat és hisztiket, és észrevettem, hogy már alig várom, hogy felszálljak a gépre, és visszatérjek gyönyörű mindennapi életemhez.

És talán, ha majd átöleltem mind az öt gyermeket, akik anyjuknak hívnak, és legyőztem a hatalmas halom szennyest, ami felgyűlt, mialatt nem voltam otthon, előkeresem a túrabakancsomat, és odaállítom az ajtó mellé. Néha igenis szükségünk van emlékeztetőre, hogy azon az úton keressük az örömöt, ami a talpunk alatt van.

Uram, az örömöt abban az életben szeretném megtalálni, amit nekem szántál. Adj erőt, hogy kövesselek, és engedelmeskedjem. Ámen.