Jegyesoktatások során mindig előkerül az abortusz kérdése. Ha ilyenkor szót kapunk az alábbi történetet szoktuk elmesélni, ami velünk történt.

Amikor összeházasodtunk, gondosan elterveztünk mindent. Először fészekrakás, aztán jöhetnek a gyerekek. A fészek kész volt. Gondoltuk, akkor itt az ideje megtölteni gyermekkel. Első próbálkozásra semmi. Másodikra semmi. A negyedik és az ötödik eredménytelen alkalom már borzalmas volt, a legrosszabbra gondoltunk.

Végül fél év próbálkozás után megfogant első fiunk. Valamikor a várandósság 11. hetében egy soron következő ultrahang vizsgálat végén a vizsgálatot végző orvos beutalót írt nekünk a pécsi klinikára, de nem mondott semmit, hogy miért. A beutalót elvittük saját orvosunknak, és kérdeztük, hogy szerinte foglalkozzunk-e vele. Azt mondta, ő elmenne, mert ott jobb készülék van, és egy vizsgálat nem árt senkinek (de ő sem mondott semmit, hogy miért kaptuk a beutalót).

Elérkezett a klinikai vizsgálta napja. Nagy izgalommal (az autóban elmondott két rózsafüzérrel felvértezve) érkeztünk meg az Édesanyák útjára. Az ultrahangos orvos kedvesen, nyugodtan tette a dolgát, majd átirányított minket a genetikai tanácsadóba.

Adódik a kérdés: miért? Még mindig nem tudtuk. További két óra kínkeserves várakozás után a bent ülő hölgy végre elmondta, miért vagyunk itt:

Ezen az ultrahang vizsgálaton mérnek egy nyaki redő méretet (NT érték), ami ha 3-nál nagyobb, az a gyermeknél down-szindrómára utalhat. Nekünk ez az érték itthon 3, míg Pécsen 2,6 volt.

A fehér ruhás hölgy felvilágosított, hogy létezik egy vizsgálat, melynek során a hasat tűvel átszúrva mintát vesznek a magzatvízből, és azt kielemezve biztosan meg tudják mondani, hogy beteg-e a gyermekünk, vagy sem.

A vizsgálatnak van 1% vetélési és 0,5% fertőződési kockázata. Egyetlen kérdésünk volt: ha gyermekünk beteg, el lehet-e kezdeni valamilyen gyógykezelést?

A válasz a legtermészetesebben jött ki azon a szívtelen szájon, és valahogy így hangzott: Nem, de akkor egészségügyi okokra hivatkozva meg lehet szakítani a terhességet. Összenéztünk, és röviden annyit válaszoltunk, köszönjük szépen, nem kérjük.

Ez a válasz ritka lehet, mert az aszal bástyája mögé bújó, eddig magabiztos védőnő most hebegni-habogni kezdett, hogy ezt alá is kell írni. Kértük a papírt és azonnal aláírtuk, hogy lemondunk a vizsgálatról.

Gondoljuk csak át, mit is kértek – vártak volna el – tőlünk! Kockáztassuk az oly sok könnyel várt gyermekünk életét csak azért, mert ők egy új vizsgálatot tesztelnek! Mi tudtuk, hogy nekünk ez a gyermek down-kórosan is kelleni fog, meg sem fordult a fejükben, hogy elvetessük.

Hazaérve egy ismerős orvos soron kívül végzett egy újabb UH vizsgálatot, az akkor 12-hetes gyermekünkön. Tisztán láttuk, amint az a pár centis apróság keresztbe tett lábbakkal csöpp ujját szopja a biztonságos anyaméhben. Szóval őt kellene nekünk kivégeztetni, ha olyan eredményt hozna ki a vizsgálat?

Rövidre fogva, megszületett kisfiunk, Norbi. Egészségesen, mint a makk. Nem tudom, képes lettem volna-e megbocsátani az illetékeseknek, ha az amniocentézis miatt Norbinak, vagy Tündinek baja történik. Egyet mégis megtanultunk ebből a kalandból, hogy hinni és bízni kell a Jóistenben, méghozzá vakon, és alázattal elfogadni azt, amit nekünk szán. Harmadik gyermekünk várása során újra Pécsre küldtek minket.

A különbség annyi volt, hogy a genetikai tanácsadóban már orvos is volt. Mikor levegőt vett, hogy ismertesse a már ismert lehetőséget, szavába vágtam, és annyit kérdeztem, hogy hol írjuk alá. Ez a pillanat egy újabb elégtétel volt számunkra a feleslegesen megtett, de kvázi kötelező útért. Mint az első kettő, harmadik gyermekünk is egészségesen jött világra.

Tisztában vagyunk vele, hogy sokan vannak, akik beteg gyermeket kaptak. De biztosak vagyunk abban, hogy ha a mi gyermekünk is betegen jön világra, ugyanilyen boldogan fogadtuk volna. Pár hete megnéztük a Néma sikoly című filmet. Megrázó volt felidézni, hogy egy kedvezőtlen labor eredmény mit tehetett volna a mi fiunkkal is.