„Pál, Krisztus Jézus szolgája…” (Róma 1:1)
Amikor Pál úgy nevezi magát, mint Krisztus szolgája, egy ószövetségi törvényre utal, mely szerint hat évig hűségesen kell szolgálni a gazdát. Amikor azonban a hetedik esztendő eljön, a törvény szerint a szolgát szabadon kell engedni.
Ha azonban a szolga visszafordul, amikor elengedik, és ezt mondja: „Uram, nem azért szolgállak, mert kötelességem szolgálni, hanem azért, mert én akarom”, akkor a gazda a bíró elé viszi a szolgát, átlyukasztja a fülét, ezzel jelezve, hogy ez az ember most már örökre hozzá tartozik; elkötelezte magát arra, hogy hallgat az urára, és engedelmeskedik neki (ld. 2Mózes 21:6).
Ma imádkozz így: „Uram, nem azért szolgállak, mert köteles vagyok szolgálni, hanem mert szolgálni akarlak. Lyukaszd át a fülem, jelöld meg, hogy a Tiéd vagyok, köss magadhoz, hogy soha ne tartozhassak máshoz!”
Ha a lelkészi szolgálatból kifogy a szenvedély, akkor üres foglalkozássá válik. A „szolgálat” cselekvés, nem állapot.
Ez az, amit teszel, nem csupán, amit állítasz magadról. A szolga szó, amit itt a Szentírás használ, a legalja szintű rabszolgára vonatkozott, akit odaláncoltak a római gályákon az evezőkhöz. Éjjel-nappal húznia kellett az evezőt a hortátor dobjának ütemére, akár hadigályán, akár kereskedőhajón szolgált.Az evezőkhöz láncolva élte le életét, és az evezőkhöz láncolva halt meg. Micsoda kép!
Ez volt Pál szeme előtt, amikor ezt írta: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek”
(Róma 12:1).
Ha arra gondolsz, amit Krisztus tett érted, ahhoz képest ez ugye nem túl nagy kérés?
Forrás: Maiige.hu
Kommentáld!