,,...A halasztás nekem is jobban tetszett, mintha már készülődnünk is kellett volna, hogy hozzáfogjunk a kutyának való dologhoz. Éppen azért nem is szóltam, hadd maradjon az utolsó szó az apámé, hiszen elég hosszú és terhes utat tett meg szegény, s legalább annyi jutalmat megérdemelt.

 

A várakozó csendben nem is mondott semmi többet, hanem csak hallgatott. De furcsábban, mint bármikor azelőtt; valami nagy szomorúsággal az arcán. Ismertem őt, s rettegéssel féltem attól, amit kimondani készül. Vergődve lestem minden mozdulatát, s leginkább elfutni szerettem volna, de mint a macskát karmaival a sas, azokban a percekben engemet is bilincsbe vert valami. Végre, amikor már végeztünk volna az evéssel, apám felállt, s a tarisnyából két üveget vett elé. Az egyiket kidugta, s abból két pohárral csordultig bort töltött. Akkor az üveget letette, s a poharat vette a kezébe. Néhány pillanatig nézte kicsordult fájdalommal a kicsorduló poharat, aztán felállt, és reám függesztette a szemét.

 

Nem tudtam, hogy miért, de én is felálltam.

 

Akkor a fájdalom párája elfutotta az apám szemét, és csendesen így szólt:

 

- A jó Isten nyugtassa meg szegény édesanyádot...

 

Abban a pillanatban elsötétedett előttem minden; s a bal kezemmel megragadtam az asztal karimáját, mert úgy éreztem, hogy most bukom el, vagy soha. Megfeszítettem térdben a két lábamat is, nemkülönben a nyakamat s az arcomban a csontokat.

 

- A jó Isten... hallgassa meg... - mondtam valahogy.

 

Aztán megint egymásra néztünk, a poharat a szánkhoz emeltük, és a bort felhajtottuk.

 

Olyan volt az íze, mintha a saját könnyeimbe kóstoltam volna belé. Az utolsó kortynál megsajdult a mellem, és megint sötétségbe borultam. A poharat sietve letettem, s a másik kezemmel is megragadtam az asztalt, hogy el ne essem. Aztán lassan leültem, a fejemet a két karomra hajtottam, és sírni kezdtem.

 

Így ültem egy ideig, könnyes szenvedésben.

 

Apám békében hagyott, hogy könnyítsek nagy terhemen. Csak jó későre szólított meg:

 

- No, immár ne sírj, mert szépen halt meg.

 

- Mindene megvolt-e? - kérdeztem.

 

- Igyekeztem, hogy meglegyen.

 

- S tisztes módon állították ki?

 

- Azt lehet mondani, hogy a legszebben. Mintha nem is szegény pásztorné lett volna.

 

- S hát fejkeresztje van-e?

 

- Keresztapád csinált egy szépet, s téged is ráírt, hogy te is siratod.

 

- Azt jól írta - hajtogattam a fejemet.

 

Apám ismét bort töltött.

 

- Ezt a kicsit még igyuk meg - mondta -, aztán az én toromra lesz más.

 

- Addig a borivás kimegy a divatból - feleltem neki.

 

- Hát ami jő bé helyette?

 

- A másnapi feltámadás.

 

- S hát akkor majd honnét üsmerszik meg, hogy holtan fekszik-e valaki, vagy csak aluszik?

 

- Az onnét, hogy aki meghalt, az másnap reggel biztosan feltámad; ellenben, aki csak aluszik, az délig elhúzhatja, ha nincs egyéb dolga.

 

Ismét ittunk, s egy kicsit felengedett a gyászolás."