Engemet Virág Lajosnak hívnak, ami hangzásra úgy hiszem, elég kellemes. De én mégsem a nevem szépnek mondott és kellemes hangzata miatt írom le magamat, hanem inkább azért, hogy felébresszem az anyakönyvi papirosról, ahol sárgán fekszik, már mióta! Ugyanis csupán Los bácsinak neveznek az egész faluban, amit kedvességből tesznek az emberek. S megszoktam én is, sőt mi több, szívesen hallgatok magam is erre a névre, ámbár jól tudom, hogy némileg hibás beszédem szülötte eme név, amennyiben egy kicsit sietve, sőt néha-néha hadari módon szoktam beszélni. Furcsán hangzik, de nem születési hibám ez nekem, ez a futó beszéd, hanem az emberek érdekében fejlődött ki nálam, mégpedig fokról fokra és évről évre, örökké jobban. Ugyanis a katonaság után mindjárt békerültem a községházára, ahol először kézbesítő voltam, majd aztán írnok, míglen az egész körjegyzőség mindenese lettem, aki úgyszólván a magam fejétől és egyedül intéztem az emberek ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig mindig és mindenkin késedelem nélkül akartam segíteni, így örökké, s egész mivoltomnak, vagyis a beszédemnek is, folyton sietnie kellett, mi azt eredményezte, hogy a végén már az utcán is futottam és a Lajos helyett csak annyit mondtam, hogy Los.

Hát aztán így történt, hogy Los bácsi lettem.

Hanem most Virág Lajos vagyok ismét, mert tavasszal múlt egy esztendeje, búcsút vettem a zajló élettől, vagyis nyugdíjba vonultam, mint ahogy említém is az előbb. Különös azonban az emberi természet, mert a nyugdíjban én olyan nyugtalan voltam az első héten, hogy az kimondani nem lehet. Bár azelőtt azt gondoltam, hogy majd egész nap az érdemes henyélésnek adom magam, nézvén a vándor vagy a megülő felhőket az égen, én mégis folyton azt kerestem, hogy vajon mit csinálhatnék. Ha leültem, felállani hajtott valami; ha bent voltam ebben a kicsi házamban, ahol jelenleg is éppen írandó vagyok a nagy eseményről, akkor az udvarra kimenni vágyakoztam, s amikor történetesen a kertben kerestem a hasznos munkát, olyankor egy fejcsóváló belső hangot hallottam, ami azt mondta, hogy ugyanbizony miért nem üldögélek a tornácon, olvasgatván esetleg valami bölcs könyvet. Ilyenformán tehát, öreg nyugdíjas létemre, a legnagyobb nyugtalansággal forgolódtam, s oly népes voltam egyedül, mintha nagy család lakott volna a házban, mely nagy családnak a tagjai mind szorgalmas emberek. Pedig, ahogy az eddigiekből is kivehető, még feleségem sem volt nekem, mert szegény pára már tizenkét éve meghalt, s gyermekünk pedig egyszer sem volt, bizonyos oknál fogva, mely nem kapcsolatos az én beszédbeli, s más futó tulajdonságommal.

Egyszóval hát így múltak a nyugdíjban a napjaim, míglen a kibomló tavasz csábítani kezdett, hogy mezőkre s erdőkre járjak, amelyek bőséggel környékezték a községet. S azonközben, hogy immár gyakorta kóboroltam a virágos mezőkön, s búvákoltam a zengő zöld erdőkben, egyszer bekövetkezett a nagy fordulat. Ugyanis azt történt május egyik verőfényes napján, hogy a Tilalmas nevű erdőben egy rongyos rókafiút pillantottam meg, amely olyannyira sánta volt, hogy a jobbik hátulsó lába mindig a levegőben lógott. Tudta szegény komafiú, hogy ellenség elől nem tud menekülni, így tehát esdekelve nézett reám. S amikor én ezt láttam, s igen, abban a megriadt sárga szemében is a könyörgésre felfogott sánta lábát, akkor megesett rajta a szívem, és egyszeriben elfelejtettem azt a sok kedvezőtlen dolgot, amit a rókáról általában beszélnek. Szépen az ölembe vettem tehát és hazavittem.

S ezzel aztán nagy dolog történt.

Mert ahogy ápoltam otthon a rókát, s mindenben kedveztem neki, kezdtünk mind a ketten megváltozni. Azaz hogy először ő változott meg, mert olyan hálaadás sugárzott a szeméből, aminőt embereknél sohasem tapasztaltam, pedig ötven esztendeig csak az ők ügyes-bajos dolgaikkal szorgalmatoskodtam. Majd aztán hamarosan oly kedves lett az a sánta rókafiú, hogy reggelenkint valósággal megkérdezett az egészségem felől. Amikor én mindezt láttam és tartósan tapasztaltam, olyan változás kezdődött bennem, mely az emberektől elfordított, s minden figyelmemet az állatokra irányította. Ennek folytán magamban számadást csináltam, s a további életemre nézve oly elhatározást tettem, hogy immár ezentúl csupáncsak az állatok ügyes-bajos dolgaival fogok törődni. S amit magamban emígy elhatároztam, azt elkezdtem cselekedetekben is megvalósítani. Vagyis szereztem és vásároltam magamnak mindenféle állatokat, olyannyira, hogy mire elkövetkezett a tél, már egészen afféle látszatban éltem, mintha nem is a Virág családból, hanem a Noé nemzetségéből származtam volna. Volt nekem mindenféle majorsági apró és nagyobb háziállatom, de volt kutyám is három, macskám négy ritka példány; nemkülönben kecském, juhom és két malacom; egy baglyom és egy mátyás-madaram, s februárban egy szamarat is vettem, ami különösen szóbeszéd tárgya lett, mert a faluban, ámbár katolikusok lakták, senki sem szerette a szamarat. Engem azonban sem ez, sem egyéb nem bántott immár, mert úgy éreztem, hogy testem-lelkem nyugalmát teljesen megtaláltam.

Jöhetett hát a hóvirág, s az jött is.

Hanem ugyanabban az időben, amikor a hóvirágok már bátorkodtak egészen kinyílani, a kertem kerítésén megjelent egy cinege is, ami első villanása volt annak a rettenetes és csodálatos eseménynek, amely melegítő tűz gyanánt serkentett eme írásomra. Én a tornácban ültem, amikor a cinegét megláttam a kerítés tetején. Mivel maga a kert is változatos fáival, egészen közel feküdt a tornác előtt, el lehet gondolni, hogy a cinege mily közel villadozott a szemem előtt. Ideröppent s majd odaröppent a kerítés tetején, s közben szüntelenül mondikált a maga éneklő hangján, mintha sietve-sietve kért volna engem valamire. De ha kért, én meg is értettem őt. Vagyis megtudtam tőle, hogy a cinegék követe, aki által arra kérnek engem a cinegemadarak, hogy készítsek nekik sürgősen házat, mert szeretnék a tavaszt és a nyárt nagyobb gondok nélkül boldogan tölteni. Hát én meg is tettem nekik, amire engem kértek, mert néhány nap múlva készen állott a cinege-ház, mégpedig négy darab. Úgy készítettem mind a négyet, hogy három emelet legyen azokban, vagyis a négyben együtt ellakhassék tizenkét család, ami huszonnégy cinegének jelentett családi nyugodalmat. Volt nekem, éppen a kerítés mellett, egy óriási körtefám, s én annak a körtefának a törzsére felszereltem a négy madárházat. Ettől kezdve sokat üldögéltem a tornácban, mert látni akartam, hogy mikor és miképpen költöznek be házaikba a cinegék. Nem kellett sokáig várnom, mert az egyik házacska alsó emeletét már másnap elfoglalta két fürge széncinege, s egy hét múlva már mindegyik lakásnak megvolt a maga hasznos és boldog lakója.

Nagy vidámságban múltak a napok.

De ahogy jobban s egyre jobban belementünk a tavaszba, észrevettem, hogy két veréb folytonosan ott tartózkodik a cinege-házak környékén. Nap nap után leselkedtek valósággal, mindent kikémleltek, s néha már szemtelenkedni is merészeltek, valahogy úgy láttam. S amit én látni véltem, az úgy is volt, mert amellett tanúskodik ama hihetetlen esemény, ami hamarosan megtörtént.

Vagyis ma délben, június első péntekjén.

Szokásom szerint ott üldögéltem a tornácon. Furcsa rekedt meleg volt, amilyen nagy viharok előtt szokott lenni. A nyomuló felhők is, a messzi égen, viharra mutattak; nemkülönben az állatok mind, mert szokatlanul nyugtalanok voltak. S elsősorban a cinegék, mert valahány volt, az mind nyugtalanul röpködött, s egyszerre szólott. Amikor jobban kezdtem figyelni, észrevettem, hogy a nagy diófára folyton gyűlnek a verebek, s olyan patvarkodva szólanak, hogy még az ember is indulatra buzdul annak hallatára. S még mindig jöttek a verebek, nagy csoportokban, seregestől; már az egész nagy diófát tömötten megszállták, s olyan éktelen zajban voltak, hogy az állataim is mind az udvarra gyűltek, és szinte remegve figyeltek. S akkor egyszerre, mint egy lármás vad zuhatag, vagy mint egy sistergő barna felhő, hát egyszerre megindult a veréb hadsereg és nekizúdult a cinegeházaknak, ahol olyan háború keletkezett, hogy annak láttára megrémült ember és állat egyaránt, mert csillogva hulltak a tollak, nemkülönben a madárszó zuhatagban, szinte visítva s máskor riadva.

Aztán elült a csatazaj, s a verebek elfoglalták a cinegék házait. De éppen jókor, mert a vihar már meg is érkezett. A szél zúgatta a fákat, melyekre egészen rányomultak a felhők. Mire a győztes verebek, egymás hegyire-hátára, mind behúzódtak a kicsi házakba, már ömleni kezdett az eső és hasogatni a villám. S akkor, egy borzasztó és csodálatos pillanatban mint a mennyei lángostor, sisteregve vágott belé a körtefába a villám.

Olyan szagot éreztem, mint amikor tollút öntenek tűzbe.

S mint amikor gyenge húst emészt a láng.

Reszkettem egész testemben, s azt gondoltam illő rettenettel magamban, miközben zúgott a béborult lég, hogy mindnyájan a földön élünk, de a figyelő ég alatt!