A játékot, néha legalább, szereti az okos ember.

Kedves napomat tehát, ezt a mait, okos játékból, a bajok tetejére teszem, hogy ott, az apró gondok fölött, megteljék örömmel. S érzem is már, hogy a jelenből, de főleg a jövendő felől, csillogva érkezik az öröm. Csillog az öröm, ami nem is csoda, mert hiszen fényben fürdik, amely nem csalóka.

Nem, mert a tudás fénye, amiben fürdik az öröm.

Nyilván oktalanság is, bár igen enyhe módon, ha ebből a megejtő csillogásból a múltba visszatekintek. Nem szívesen teszem, de hát él még bennem is az oktalan angyalok emléke, akik a csillogás ellen, a szent adoma szerint, egyszer fellázadtak. Küzdöm velük; s ha hamarjában egyebet nem is tehetek, egy kicsit borsot török az orruk alá. Vagyis Mihályhoz pártolok, aki legyőzte őket.

Mármint Szent Mihály.

Némileg ugyan, s éppen a tudomány fénye miatt, mentséget kell keresnem arra is, hogy Mihályt emlegetem. Legyen ez a mentségem, ha már egyéb nincs, az a jelképes beszéd, hogy a népnek, melynek az ágán magam is termettem, a főangyala nem Gábor, se nem Rafael, hanem Mihály. Most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy a népet mi késztette arra, hogy így válasszon. Lehetséges, hogy a Pál apostol szigorúságának köszönhetik Mihályt; de lehet az is, hogy így akartak egy követ fújni a zsidókkal, akik ugyancsak sok bajt láttak, idejük teljessége alatt.

Mondom, nem tudom.

Bizonyos csak az, hogy a nép Szent Mihály hetének mondja azt a hetet, amely a főangyal napját megelőzi. Bár a tárgyilagos naptár felé halad a világ, a kalendárium most is azt mondja, hogy szeptember huszonkilenc az ő napja, s ilyenformán huszonkettedikén kezdődik Mihálynak a hete.

S mily nevezetes az a hét!

Itt vannak mindjárt, példának okáért, a barmok. Mert hát a gazdálkodás törvénye szerint, melyet ember és időjárás együtt fundált, ez idő tájt a szabad mezőktől elbúcsúznak a juhok, el a lankás kaszálóktól az üdülő lovak és a lófiúk, s a hegyi tisztásoktól a meddő fehér barmok. S ha a kedvező idő késik is valamicskét a búcsúval, a törvényt akkor is megtartja Mihály, és elteszi jövőre. S amíg öregesen ezen szöszmötöl, azalatt örül, aki csak él, hogy az áldott nap még oly meleg. Elsőnek örvendezik az állat, mert az őszi derűben a szabadság aranykorát élvezi, kedvét töltvén a föld zsengéiben is, melyek szerfölött finomak, mint a gyermekek közül is azok, akik elkésve születnek. S miközben így szöszmötöl Mihály, és örvendezik a barom, szorgosan búzát vet az ember, mert hiszen tudja jól, hogy abból a magból lesz a legjobb búza, amely Mihály hetében kerül a földbe.

De hát, ha melegen aranylik is nappal a nap, estére elmegy. Kiverődnek lassan a csillagok, s kezd a fényük hegyesedni. S minél hegyesebb a csillagok fénye, annál bizonyosabb, hogy a hóharmat lehull, A hajnal csendjében titkon és nesztelenül száll, mint az emberi fejre is a dér. Az ezüstintelemre sárgulni kezdenek a falevelek; s megadja magát az okos paszuly is, habár idegen lomok-levelek közé rejtette magát a földön, vagy karóra kúszott hetykén magabizva. Elpityeredik a sarjú is a szigorú harmat alatt, s nemkülönben megretten a törökbúza rőt szakálla; s az inda is úgy elszenderül, hogy a végiben okkersárga lesz nagy bánatában a tök.

De hát, ha így van, így van.

Mit tegyünk?!

Legjobb lesz talán, ha ebben az őszi gondban magam mutatok példát, s egyenesen megmondom, hogy Illódra bizony így köszöntött be Szent Mihály. A falu népe, mármint az illódi nép, nyilván nem fogja megköszönni nekem, hogy éppen a hóharmat volt az első, amit Illódról mondani tudtam a világnak. Könnyen meglehet, hogy emiatt duzzogni fognak reám. De ha a dér miatt nem is, a falevelek miatt bizonyosan, hogy éppen Illódon sárgítottam őket. Az okos paszulyt sem kellett volna szájra adnom, mert ők megengedték neki, hogy rejtőzködjék a földön, vagy felfusson bármire. No, a sarjú még hagyján, mert ha hóharmatos gyenge szálaira rásüt reggel a nap; valóban pityereg valahány; de hát a vitéz törökbúza, az illódi, az bizony nem szokott hólisztes Mihálytól megrettenni; s a tök is, mely az illódi földeken terem, hát az sem az indája miatt sárgul meg, mert jófajta tök az; hanem vaddisznók járnak éjjelenkint, s azoktól hogyne sárgulna meg szegény.

Mondom, számíthatok arra, hogy az illódi emberek meg fognak neheztelni reám. De hát akkor is így van, ahogy van. Vagy igazságot mondok, s akkor a sárgát nem festhetem zöldre; vagy a szél hátára ülök, s akkor csendben maradok.

De legjobb lesz mégis, ha megfaragjuk a szót.

Magam is; ők is.

Nem akarnék ugyanis az igazságban úgy vitézkedni, hogy a szavam rontsa, ami a bozót mögött ott virul. Csakhogy akkor, a törökbúza rőt szakálla miatt, akár rettegve reszket, akár nem, az illódiak se duzzogjanak reám.

Hiszen Mihálynak sem esnék jól.

S azonkívül tudják jól az illódiak, hogy nem a szellő fodraiba vetik a tökmagot, ha békességben lesznek velem. Aminthogy tudom én is, hogy a hűségem indája, ha magam megsárgulok is, ehhez a faluhoz köt.

Mert én Illódban születtem ugyanis.

De többet mondok.

Vagyis elmondom, hogy a tudomány csillogásából, mely örvendeztet engem, nem oktalanul kacsintottam Szent Mihályra vissza. Nem oktalanul, mert én Mihállyal a helyszínén találkoztam.

Illódon tehát.

Innét tudom az emberek és a barmok őszi dolgát; látván a hóharmatot is, a maga ezüstös valójában, különösen a kerti szabad mezőcskék zsenge szőnyegén, mert ahol a fák állottak, ott a falevelek elhalászták a harmatot. Az okos paszulyt is, az illódit, akkor láttam ismét, nemkülönben a juhok hazaballagó jámbor népét; s más egyebet is, oly sokat, amire csak ezután kerítek szót.

Ahogy mondám, akkor vitt a jószerencse Illódra, Szent Mihály hetében; s nem is oly, régen, mert a fél század után már hat esztendőt írtunk. Vonat és szekér helyett jószerencse vitt valóban, mert azon a héten, abban a hegyek közé illasztott faluban, nemcsak rőt szakállú törökbúzát és okkersárga tököt találtam, hanem két bátor virágszálat is.

Bátrakat, akiken nem fogott a hóharmat.

S mivel oly bátrak voltak, és virítottak a dérben is, hát gondoltam, hogy tovább nem tartogatom az emlékezetem ládikójában, hanem kiteszem gonddal a világ elé, hadd legyen illódi üzenet ez a két virág.

De azért, lelkem rajta, Mihályt sem hagyom el.

S mint az illódi paszuly, talán oly játékos ez a szó is. Mert ugyanis, ha el akarnám hagyni Mihályt, akkor sem hagyhatnám el. Nem tehetném, mert az én illódi létemnek olyan látszata van, mintha versenyben állottunk volna ketten. S ebben a versenyben, hát ebben.... Ejh, nehezen mondom ki. De hát, ha már eltökéltem, hogy minden dologban igazat mondok, akkor ebben sem lapulhatok. Úgy gondolom. S ha úgy gondolom, akkor mondja ki a szó, hogy ebben a versenyben én győztem bizony.

De nem egészen a magam érdeméből.

Azt akarom ezzel mondani, hogy az angyali szárny, amelyen Mihály elindult, megbízható eszköz ugyan az utazásra, de bizony az emberi tudomány már gyorsabb szárnyakat ad a halandónak. Így történt aztán, hogy én hamarébb érkeztem meg Illódra, mint Szent Mihály. Ő ugyanis, a maga hetével, abban az esztendőben szombaton érkezett; én pedig már pénteken, úgy alkonyat tájban, Illódon voltam.

Enyhe volt az alkonyi lég, bár a tisztaságában egy kicsit éles is ugyanakkor. Egyszerre felbozsorgott az emlékezetemben a múlt; s felkeltek bennem az elmúlt idők őszt üzenő alkonyatai. Néha szellő lebbent a tiszta légben, s kelet felől, gyéren az égi mezőben, felhők úsztak nyugat felé. A nap meghízva, mint valami lángoló aranykerék, a csalóka felhők háta mögött törtetni látszott, hogy elmerüljön a fekete föld mögött.

Lángba borította a peremet, s majd el is merült.

Én pedig, mint a hal a hegyi patakban, úgy aludtam.

S másnap hajnalban; a szombat kapuján keresztül, megérkezett Szent Mihály is. Fényes volt és szigorú. A szellő csendre ült, mintha nem is lett volna soha; s a felhők is, talán ijedtükben, eltakarodtak az égről.

S lehullt a hóharmat.

De rezgő fénnyel feljött a nap, s a harmatról lenyalta az ezüst szint. S a sugarait, mint millió futárt, elküldötte a juhoknak, a fehér barmoknak és a lófiúknak. S küldött a kukoricacsöveknek is, mindegyiknek, a töknek és a paszulynak s a megrettent gyümölcsöknek, amelyek csökönyösen még a fákon maradtak.

Mozgalmas volt a világ.

S magam is, mint ismét illődi újszülött, elindultam a buzogó napfényben, hogy lássam itt-ott a rokonokat.

Atyafi volt Sófalvi Domokos is. Tornácos házban lakott, de a ház nem volt éppen olyan állapotban, hogy ujjongott volna rajta a szem. A tornác fáján azonban, mely elég magasan kerítette a házat, hosszú ládikókban még mindig virágok díszelegtek. A nagykapu két nagy szárnya meg volt tottyanva bizony. S a kapu mellett, belől az udvaron, szomorkás készségben állott egy hatalmas eperfa. Ahogy kinyitottam a kiskaput, hogy belépjek az udvarra, éppen akkor lepilinkézett az eperfáról egy halovány levél.

- A többi is készül - mondta nekem.

- Még várjanak egy kicsit - szóltam.

Aztán beléptem az udvarra, melynek a végében, arccal a belépő felé, ott állott a szénacsűr; s a csűr mögött a gyümölcsöskert, mely messze rúgott, s amelynek a túlsó határán egy nagy diófa őrködött.

Csendben időzött a ház.

Megálltam, s úgy füleltem.

S ahogy ott álltam az udvaron, hirtelen rebbenést hallottam. Valahonnét egy kakas röppent rá a tornác fájára. Megfente piros-fekete szárnyát, s teli torkából kukorékolt egyet a világba.

Ezzel jelezte nyilván, hogy ezen a falusi portán, s csak most kezdődik igazán a történet.