Mendegélt Barabás bácsi a hosszú és köves falusi utcán. Mendegélt hazafelé. Vasárnap délután volt, ősszel. A nap már nem nagyon melegített, csak nagy volt, és elomló módon fényes, mint ahogy szép őszi napokon s nyugta előtt szokott is lenni.

Lassan és nagyon elgondolkozva ment az öreg. Néha pöffentett egy-egy pipa füstöt, de látszott rajta, hogy még a füstöt sem veszi észre, nemhogy az embereket, vagy éppen a sárga-piros gyümölcsöket, melyek a kertekből kimosolyogtak az útra. Fekete kalap ült a fehér haján, a csizmája szinte villogott, s az ujjasát csak úgy vitte legényesen, panyókára vetve.

Nem olyan volt, mint máskor.

Azt sem vette észre, hogy valaki folyton jön a háta mögött, s egyre közelebb érkezik hozzá. Pedig nem úgy jött, mint a macska, hanem kopogós lépésekkel, keményen és egy kicsit suhogva is. A kezében könyvecske volt, s a könyv táblája alól egy fehér zsebkendő kandikált ki a világba. Magos asszony volt, erős tartású dereka neki és eleven fekete szeme.

Pedig már lehetett hatvanéves.

Amikor elérte Barabás bácsit, meggondolás nélkül melléje állott, és azt mondta neki:

- No, magát is rég nem láttam.

Az öreg úgy nézett rá, hogy csak most vette észre; s mivel tréfás és egy kicsit szúrós beszédű ember volt, azt találta mondani, hogy abban nem ő a hibás, hanem az asszony, hiszen a tegnap is várta őt.

- Tegnap?! Tegnap milyenkor? - kérdezte Lidi néni.

- Pont éjfélkor - felelte az öreg.

Rögtön megértette a vénasszony, hogy mit merészelt mondani a legényes öreg, hiszen éjfélkor a boszorkányok szoktak járni. Ahogy hallotta a szót, a hirtelen indulat lángja végig is futott a testén, s ott belül a mellét mintha meg is égette volna egy kicsit. Meg tudott volna felelni az illetlen vénembernek, s már ki is mondta majdnem, hogy a tegnap éjfélkor nem tudott elmenni, mert éppen egy fiatal legény volt nála. De aztán, éppen olyan hirtelen, eszébe jutott valami, s lenyelte a szót. Inkább kedveskedve nevetett, valahogy úgy, mintha nem érezné még öregasszonynak magát, s mintha Barabás bácsit éppenséggel nem tartaná vénembernek.

- Készültem is magához, hallja-e! - mondta neki.

- S mért nem jöttél? - kérdezte az öreg.

- Féltem, hagy valami szép leányt találok ott.

- Az megeshetett volna - mondta Barabás bácsi.

Özvegyek voltak mind a ketten.

S ahogy az egyik gondolta magában a legényt, és a másik hallotta a "szép leányt", az őszi napfényben arra gondoltak mind a ketten, hogy hátha csakugyan jobb volna nekik együtt, mint külön-külön, özvegyi módon.

- Hol járt ilyen legényesen? - kérdezte Lidi néni.

- Két csikót vennék - mondta az öreg -, s abban jártam. Meguntam már, hogy mindig otthon üljek, mint egy remete. Bajlódni szeretnék valamivel, s egy kicsit mozogni.

- S nem fél, hogy elkapják a csikók? - kérdezte az asszony.

- Próbálják meg! - mondta legényesen az öreg, s rántott egyet vállban az ujjason. Aztán nevetett is, amiben benne volt egészen, hogy ő még meg tudja fogni a gyeplőt, bár ha tüzet is ettek azok a lovak.

Lidi néni a szemét kereste az öregnek, úgy mondta neki:

- Ennyire bízik magában?

- Legalább ennyire - szólt az öreg.

Olyan jólesett nekik a tavaszi szó, hogy egészen vidámak voltak immár. S annak is örültek, hogy ilyen jól meg tudják érteni egymást. Még kezet is fogtak, amikor el kellett egymástól válniuk, pedig az öregebb rendben, férfi és asszony között, az nem volt szokásban. Szinte megkérdezte azt is Barabás bácsi, hogy este nem tudnának-e találkozni egy kicsit, de az már mégis sok lett volna, mert akkor egészen felülkerekedik az asszony.

- Aztán aludjál jól - annyit mégis mondott.

- Maga is, pont éjfélkor kiváltképpen - nevetett Lidi néni.

Utána egyik is hazament s a másik is.

Szépen a nap lenyugodott, a békességes este leszállt, és az őszi csillagok kiragyogtak. Barabás bácsi többször is kiment az udvarra, s a nagy diófa mellől meg-megnézte a csillagokat. Egyszer a gyümölcsöskertbe is hátrament, és nézegette a piros almákat, amelyek huncut kedvességgel szinte csillogtak a holdvilágon. Egyik-másikat meg is tapogatta, miközben úgy csörgedezett a távoli patak, mintha verset mondott volna. Néha megrebbent valami a fák között, ijedt madár vagy szárnyas gondolat, máskor pedig kicsi bogár fénye villant a sarjúból elő.

Szép a világ, úgy találta.

Nehezen feküdt le, s nem egészen úgy, mint máskor. Az ágyát is gondosabban vetette meg, s a párnára új héjat húzott. S amikor rajta feküdt már, akkor sem fordult, mint máskor, mindjárt a fal felé, hanem sokáig a besütő csillagot nézte, és a távoli fa ágait, amelyek rejtelmesen úsztak a rejtelmes puha fényben.

Aztán elaludt.

S egyszer azon vette magát észre, hogy riadtan kipattan a szeme. Mintha valami élesen nekiütődött volna az ablaknak, vagy éppen mintha kopogtatott volna rajta. Ahogy annyira eszmélt, rögtön arra gondolt, hogy odanéz az ablakra, de milyen az emberi természet, mégsem nézett oda. Hanem várt, meglapulva az ágyban. Nem a két csikóra gondolt, akik most valahol tüzet esznek, hanem azt találgatta a sötétben, hogy vajon denevér-e vagy bagoly repült az ablaknak neki, vagy talán csak álmában és az ő fejében kopogtatott valaki.

De, ha!! Motoszkál is valaki az ablak alatt, s mintha imbolygó hosszú árnyék nyújtózkodnék az ágya felé!

Imbolygott csakugyan valami árnyék.

S ismét szólt az ablak, de nem úgy, mintha kopogtatott volna, vagy megütötte volna valaki. Hanem tompa volt a hang, s mintha egy kicsit recsegett volna az ablak.

Verejtékes lett az öreg.

- Ne félj, Barabás! - mondta magában.

Aztán egyszerre nekiszánta magát, s hirtelen felült az ágyban. Megragadta az ágy fáját, s úgy meredt az ablakra rá. Nem látott semmit, csak a halványuló fényben a rejtelmes faágakat. De mintha hangot hallott volna akkor, amely kínlódva és rejtelmesen azt mondta:

- Éjfél van, Barabás...

- Hijj, az ántiiskoláját! - mondta az öreg, s arra gondolt, hogy rögtön leugrik az ágyból, előkeresi a fejszét, s aztán legyen, aminek lennie kell. De eszébe jutott, hogy a fejsze künn van a favágón, s bent csak egy sulykoló fa van, az is valahol a gerendában. Egyéb nincs. De még egy fakalapács, annak azonban rossz a nyele. S abban a pillanatban, ahogy a fakalapács nyele eszébe jutott, valahogy elszégyellte magát. Úgy gondolta, hogy fel kéne ugrani mindjárt, odamenni az ablakhoz, és bátran kinyitani. Csakhogy esze is van az embernek, vélekedett magában, s szép lassan és óvatosan leereszkedett az ágyból. Úgy nézte az ablakot, hogy nem eresztette el a szemével, s közben a kezével addig kotorászott, amíg a nadrágját megtalálta. Azt minden eshetőségre felhúzza, gondolta magában, de amikor az egyik szárát felhúzta volna, ismét recsegett az ablak, s tisztán hallotta, ahogy mondta egy hang:

- Ne félj, csak reszkess!...

Hát ennek fele sem tréfa, úgy érezte az öreg, de azért valahogy felhúzta a nadrágot, és a csizmákat is húzni kezdte. Amint éppen a csizmákat húzta, egy hosszú fekete kart is látott, amint éppen kígyó módjára rákúszott az ablakra, és az üveget tapogatta, mintha bé akart volna mászni.

Szólt is ugyanakkor ismét a hang, és azt mondta:

- Nem éltél már eleget?...

Abban a percben az Istenre gondolt az öreg, bár el sem hitte volna, ha mondja neki valaki. Aztán a boldogságos Szűz Máriára és végül Nepomuki Szent Jánosra, aki a falu védőszentje volt. És akkor valahogy, csodás és titkos módon, Nepomuki egyszerre megbátorította Barabás bácsit, mert egyenesen odament az ablakhoz, minek a szárnyát kinyitotta, és merészén kihajolt. A szeme azonban rebegett még, és nem fogott egészen tisztán. Csak egy fekete alakot látott, kinek csillogott a szeme, s kinek a fogai mind látszottak, mintha nevetett volna.

- Ki az?! - kérdezte az öreg.

- Akit tegnap is várt - mondta az alak.

- De kicsoda?

- Pont éjfélkor.

Abban a pillanatban megismerte, hogy Lidi néni, akit boszorkánynak tett meg beszédben a tegnap. A méreg végigfutott benne, hogy így meg tudott fizetni az asszony, de önmagára is nagyon haragudott, amiért így belé tudott esni az oktalan félelembe. Úgy tett azonban, mintha kedvesen lepődnék meg, és örömteli hangon szólott:

- Hát gyere bé!

- Szívesen lát?

- Vártalak - mondta az öreg, és meggyújtotta a lámpát.

Lidi néni az ajtó felé került, és béjött a szobába. Ahogy belépett, olyan fiatalnak látszott, hogy igazán kedvvel nézhette volna bárki. Igaz, hogy folyton nevetett, és a kezében egy csokor őszirózsát tartott, amit odaadott Barabás bácsinak, aki megköszönte szépen a virágot.

Aztán csak nézték mosolyogva egymást, mert bizony őszben jártak már, s elfelejtették, hogy csók is illenék a virág után.