Valamikor hajdanán,
mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt,
élt egy kicsiny kisleány. Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta
meg a napvilágot.
Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok
éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A
kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy
képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta.
Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató
aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson,
mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott,
szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott,
miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért
tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára
fordította Isten az eszét.
Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette,
hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy
érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle.
Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk
betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi
leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található.
Megkérdezték tőle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a
gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit,
megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én
batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok,
én mindent a visszájára fordítva használok
Kommentáld!