- Még mindig semmi? – kérdezte az asszony lemondóan.

- Semmi. – sóhajtott nagyon a férfi. Kihúzta az egyik széket a konyhaasztal mellett, s leült.

Az asztalra könyökölt, arcát a kezeibe temette, onnan kérdezte elkeseredetten:

- Mi lesz velünk? Már a villanyt sem tudtam befizetni. Lassan, ennünk sem lesz mit. Nincs szükség sehol esztergályosra. – sorolta kétségbeesetten.

Az asszony mögé lépett, s lefejtve kezeit az arcáról, megfogta őket. Fejét férje, Gábor fejére hajtotta.

- Majd csak lesz valahogy. Főztem egy kis paprikás krumplit. Van még egy üveg uborka is. Melegítek, és eszünk. Jó?

- Gergőnek is jut vacsorára? – nézett rá a férje, miután kihúzta fejét az övé alól.

- Gergő ebédel az óvodában, vacsorára tejberizst készítettem neki. Tudod, mennyire szereti, és elég régen volt már. Majd meglátod, mennyire fog örülni neki.

- Jó, együnk – bólintott.

Klári két tányérba szedett az ételből, az elsőt letakarta a mikrós fedővel, s betette a gépbe melegedni. Aztán a kenyereshez lépett, s leszelt két szelet kenyeret belőle. Közben Gábor kihozta a kamrából az uborkát. Felbontotta, s kis tálba szedett belőle. Az asztalra tette. Klári letette férje elé a már meleg ételt, s miután a második tányért is kivette a mikróból, leült és enni kezdtek.

Két-három falat után Gábor szájában megállt a falat. Egy ideig a semmibe bámult, majd lenyelve a falatot a feleségére nézett.

- Már a mikrót sem tudod sokáig használni… Sem a mosógépet, és meleg vizünk sem lesz. Mert nem tudom eltartani a családom. Te meg reggeltől estig dolgozol. – tette le a villát.

- Ne rágd magad, mert még valami bajod lesz! Nem te tehetsz róla, hogy nincs munkád. Örüljünk neki, hogy nekem még van! Majd csak találsz te is. Egyél, mert menni kell Gergőért, nekem meg vissza a géphez! Most ebédeltek, kicsit hintázhat a parkban, mielőtt hazajöttök.

Gábor felvette a villát, és gyorsan megette a maradék ebédjét, s utána elindult a gyerekért.

- Apa! Apa! De jó, hogy itt vagy – ugrott a nyakába a gyerek – hintázhatok kicsit?

- Hát persze! – fordult vele körbe az apja – anyának még dolgoznia kell, estére jönnek az ingekért. Legalább nem lábatlankodsz a varrógép körül, te ördögfióka – tette le a padra, ahol öltözni szokott.

Pár perc múlva, kiléptek kézen fogva, az óvoda kapuján. A park óriási vadgesztenyefákkal volt körbeültetve, így kellemes, szűrt árnyékuk védte a gyerekeket a nyári melegtől. Hazafelé, egy fagyizó előtt mentek el. Gergő felnézett az apjára.

- Apa! Együnk fagyit! Csak egy kicsit… Akkor nem fájdul meg a torkom.

Megálltak. Gábor belekotort a zsebébe. Kivette a pénzt, s megnézte. Alig volt több, mint egy kis adagra való.

- Melyikből adhatok neked? – kérdezte mosolyogva a fiatal lány a pult mögött, míg lenézett a gyerekre.

Gergő nagyot sóhajtott, míg szemével végigpásztázta, a kínálatot.

- Abból a sárgásból kérek! – mutatott az egyik tégelyre.

- Á! Madártej. – gratulálok, az ízlésedhez. – Nekem is az a kedvencem nevetett rá a lány, s kicsit túlméretezte az adagot.

- Apa te nem eszel? – fordult felé Gergő csodálkozva.

- Nem, fiam, én nem kérek – simogatta meg a szőkés buksit.

- De hát te is szereted. Akkor miért nem?

- Most nem kívánom. Köszönd meg a fagyit, és induljunk lassan!

Mire elfogyott a fagyi, Gergő szája hasonlított a fecskefiókák csőréhez, körben sárga volt. Apja zsebkendőt vett elő, leguggolt elé, s nevetve megtörölgette.

- Aopoa! – mondta a gyerek, miközben az utolsó simításokat végezte a zsebkendő, mire az apja elnevette magát.

- Aopoa? – ez milyen nyelven volt? – s mindketten nevettek.

- Apa! Veszel nekem egy plüssmackót? Annyira szeretném… Zsoltinak is van, és amikor jönnek érte, mindig ott ül a hátsó ülésen.

- Hidd el, kisfiam, olyan szívesen vennék neked, de most nincs rá pénzünk. Tudod, apának nincs munkája, anya keresete meg kell ennivalóra, meg a számlákra. Hogy legyen meleg vizünk, villanyunk. Ha lesz megint munkám, az lesz az első, hogy veszek neked. Jó?

- Jó. – válaszolt bizonytalanul, miközben csalódottan biggyesztette le száját.

Gábor azt hitte, megszakad a szíve, míg nézte fiát. Aztán felötlött benne valami, de gyorsan el is hessegette. Azonban a gondolat már befészkelte magát a tudatalattijába.

Másnap a kora délután, egy kórházban találta. A gyermekosztályon téblábolt, mintha a gyerekét keresné. Aztán az egyik üvegfalon betekintve, egy alvó kislányt látott. Olyan három éves lehetett. Az ágya végében egy mackó ült. Egy barna plüssmackó. Halkan végiglépkedett a kórterembe az ágyig, kivette a mackót, s a zsebéből elővett egy nylon szatyrot, hogy beletéve kiosonjon vele. Már az ajtóhoz közel járt, mikor egy gyenge, sírós hangot hallott maga mögött.

- Hova viszed a Brumit? – látott visszafordulva egy kétségbeesett arcocskát.

Rettenetes érzés fogta el, a rajtakapottak érzése. Visszasietett az ágyhoz.

- Csak a kisfiamnak akartam megmutatni. Tudod? – mondta száraz, fakó hangon.

Azzal visszatette a mackót, s mielőtt a kislány megszólalt volna, kisietett a kórteremből.

Szerencséje volt, nem volt senki a folyosón. Az egyik szobában talán orvosi szoba lehetett, nők beszélgettek. Elsietett előtte, s mikor kifordult az utolsó ajtótól, már futott. Minél előbb kiérni, az épületből is! Pár perc múlva egy padon ült. Fordítva ült le, fejét a karjára támasztotta. „Istenem! Mit tettem? El akartam lopni, egy gyerek játékát. Bele sem gondoltam, mit jelent neki. Mi lett belőlem? Egy tolvaj!….”

Eszébe jutott, hogy először egy áruházra gondolt, de attól félt, ha lebukik, és elmenekül, a kamera akkor is felveheti. Így végig sem gondolva maradt a kórház. Marta a lelkiismeret furdalás, és szégyellte magát.

Leverten ért haza. Reggel megbeszélték, hogy Klári megy a gyerekért. Az asszony azt hitte, munka után jár. Gergő tv-t nézett, Az asszony mosolyogva ölelte át.

- Lenke néni telefonált – mondta biztató hangon – azt mondta, nagyon meg volt elégedve a múltkor a munkáddal, holnap vár. Fűnyírás, metszés, egyéb. Képzeld, azt mondta, beajánlott az ismerőseinek, majd holnap megbeszélitek. Lesz munkád, bőven.

- Ez, is több mint a semmi. – bólintott kedvetlenül.

- Na, mosolyogj már! – nyomta a homlokához a felesége, a homlokát – hazafelé már vehetsz egy kis felvágottat.

- Jó, jó. – mosolyodott el, de csak azért, hogy Klári ne faggassa, mi baja van. Észrevenné, és akkor előbb – utóbb vallania kellene.

Másnap délután volt, mikor végzett a kertben. Lenke néni elégedetten mosolygott. Telefonszámokat nyújtott át egy papíron a pénzzel, s mikor Gábor megköszönve a zsebébe tette, az idős asszony sokat sejtető arccal megkérte, várjon még egy pillanatig. Bement a házba, s Gábor nem akart hinni a szemének, amikor Lenke néni egy jókora plüssmackóval a kezében tért vissza.

- Tudja Gáborkám tegnap varrtam az unokámnak egy mackót, mert ez volt a kívánsága. De annyi anyagot vettem, hogy kijött belőle még egy. Gondoltam, a kisfia Gergő, biztos örülne neki – azzal a férfi kezébe nyomta a mackót.

Gábor úgy érezte, megszédült, talán meg is tántorodott, mert Lenke néni megragadta a karját.

- Csak nincs valami baj? Jól van? – nézett rá őszintén aggódva.

- Igen, igen, csak biztos a meleg – törölte meg a homlokát.

Aztán hálásan megköszönve a mackót, szinte futott hazáig. Még felvágottat sem vett. A kapu előtt jutott eszébe. „Mindegy, majd reggel korán felkelek, hogy Gergőnek már reggelire legyen” – gondolta mosolyogva.