Hideg januári reggel
volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és
hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen
keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az
állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt.
Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett.
Egy
perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta
bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna.
Néhány perccel később
valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő
múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen
fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka
továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más
gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette
őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni.
Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32
gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás,
senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem
gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze,
Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió
dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás
előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek
átlagosan $100-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését
szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták,
hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon
felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a
tehetséget egy váratlan helyzetben.
A kísérlet
eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy
megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem
legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk
el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
Kommentáld!