Te azonban kiválasztott vagy, királyi pap, szent ember, Isten tulajdonba vett, hogy hirdesd nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő világosságára hívott el.

 1Pt 2,9 

A fürdőszobai tükör előtt álltam, a nagy eseményre szépítkezve, s könyörögtem Istenhez, fűtsön fel önbizalommal, vagy küldje vissza, legyen szíves, Jézust, mielőtt az előadásomra sor kerülne. Egész héten bénító kétségek gyötörtek, minden megkérdőjeleződött.

Hiába éreztem megtiszteltetésnek hónapokkal ezelőtt, mikor a szervező felkért a közreműködésre, már nem voltam biztos benne, hogy jól tettem, hogy igent mondtam neki. Szünet nélkül jöttek a kérdések: Mi lesz, ha belesülök, ha elfelejtem, mit akartam mondani? Mi lesz, ha hatástalanok lesznek az érveim? Ha nem fogják fel történeteim értelmét, ha nem nevetnek a poénjaimon? Mi lesz, ha….?

Mikor megfordultam, hogy még beletegyek valamit a hátam mögött lévő táskába, megláttam háromméteres árnyékomat a falon. Meglepett, milyen hatalmas, mennyire eltorzítja 165 cm magas, normál testalkatomat.

Aztán ráébredtem, hogy a bizonytalanságom is létrehozott egy hatalmas árnyékot, a kételkedés árnyékát. Eltorzította a gondolkodásomat, elhatalmasodott az érzelmeimen.

Ahogy ott álltam, és néztem az árnyékomat, Isten mintha a szívemhez suttogott volna: azért látod az árnyékot, mert háttal vagy a fénynek. Fordulj a fény felé.

Ha valami a fény útjába kerül, árnyékok vetülnek körénk. Ez a helyzet a kétségek árnyékával is. Ha magunkra összpontosítunk, arra, milyen alkalmatlannak érezzük magunkat, vagy hogy mások mit gondolnak rólunk, árnyékot vetünk a gondolkodásunkra, megszakítjuk Isten fényének áradását a szívünk felé.

Nem az a feladatunk, hogy árnyékot vessünk, vagy hogy magunk legyünk a fény. Arra rendeltettünk, hogy a Fényben éljünk, és figyeljünk arra, mit gondol Isten rólunk.

Úgy szeretem, ahogy Keresztelő Jánost írja le a Biblia: „Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie” (Jn 1,6-7).

Ez ránk is igaz. Jézus mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12b). Ha elég közel maradunk Jézushoz, mialatt követjük Őt, bizalmunkat megtaláljuk Benne.

Ha érzelmeink fókuszát saját alkalmatlanságunkról az Ő mindenre alkalmasságot ígérő szavaira fordítjuk, önbizalomhiányunkat tartós Istenbizalomra cserélhetjük. Ha így teszünk, életünk bizonyságtétellé válik, tanúskodunk Arról, aki előhívott minket a sötétségből az Ő ragyogó világosságába (1 Pét 2,9).

Szeretnél jobban kötődni Jézushoz, szeretnél Istenben bízó emberré válni, aki biztonságát kizárólag Rá alapozza? Ha igen, akkor legközelebb, mikor az alkalmatlanság érzésének hideg árnyékát érzed, ne kérj Istentől több önbizalmat, imádkozz inkább tartós Istenbizalomért. Aztán fordulj oda a Fényhez, hogy szíved az Ő ígéreteiből fakadó biztonságra fókuszáljon, és abban éljen.

- Amikor alkalmatlannak érzed magad arra, amit vállaltál, jusson eszedbe Isten szava:kiválasztott vagy.

„Ti vagytok a tanúim és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy én vagyok” (Iz 43,10a).

- Amikor úgy érzed, képtelen vagy valamire, ha meginog alattad a talaj, Isten azt mondja:képes vagy.

„Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké, és magaslatokon enged járni engem” (Hab 3,19).

- Ha érdemtelenséged gyötör, gondolj arra, hogy Isten azt mondja, szeret téged.

„Drágának tartalak és becsesnek … szeretlek” (Iz 43,4a).

Uram, Igéd azt mondja, kiválasztottál, királyi pappá, szentté tettél, Hozzád tartozom. Segíts, hogy sose felejtsem el, hogy előhívtál kétségeim árnyékából, hogy másoknak is bizonyságot tegyek a Fényről és a reményről, amit Benned megtaláltam.  Ámen.