Isten azonban telve van irgalommal, és nagyon szeret bennünket, ezért, amikor még szellemileg halottak voltunk a bűneink miatt, Krisztussal együtt új életre keltett. Bizony, Isten kegyelme mentett meg minket!Sőt, mivel Jézus Krisztus részei vagyunk, vele együtt feltámasztott a halálból, és vele együtt a mennyei helyekre ültetett bennünket. (Efezusi 2:4-6.)

Sokszor mi keresztények úgy beszélünk az Úrban való megnyugvásról, mint a legutolsó opcióról. Miután teljesen kimerültünk az élet gondjaitól, és eleget munkálkodtunk Őérte, végül leülünk és megnyugszunk Krisztusban. A sorrend valami ilyesmi: Állj fel az Úrért a világ előtt, harcolj; azután járj szépen az Úr előtt, maradj az egyenes, keskeny úton; majd egy szép napon, amikor vége az életnek, ott fogunk ülni Vele együtt a mennyben.

Pál apostol szerint az események sorrendjét a Szent Szellem határozza meg, mert az Igében semmi sem történik véletlenül. Pál így írja ezt le, amit én a 2-4-6 módszernek nevezek:

Ülni: „mivel Jézus Krisztus részei vagyunk, vele együtt feltámasztott a halálból, és vele együtt a mennyei helyekre ültetett bennünket” (Efezusi 2:6).

Járni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, melylyel elhívattatok” (Efezusi 4:1, Károli).

Állni: „Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben” (Efezusi 6:11).

Valójában valahol az úton összeverve és legyőzve kezdjük, ebből az állapotból Jézus „vele együtt feltámasztott a halálból”. Ez tulajdonképpen az üdvösségre jutás élménye, amikor az Irgalmas Szamaritánus, ránk talál az úton és a gondunkat viseli. Az első dolog, amit velünk tesz az, hogy „vele együtt mennyei helyekre ültetett”. A kiindulópont minden hívő számára az, hogy megnyugszunk, megpihenünk a Mester mellett. Csak akkor tudunk elhívásunkhoz méltóan járni, ha megtanultunk megnyugodni Krisztus bevégzett munkájában.

A keresztény járás így már könnyebb, mert hozzászoktunk az Ő közelségéhez. Amiatt sem kell aggódnunk, hogy letérünk az egyenes, keskeny útról. Még ha a halál árnyékának völgyében járunk is, a Pásztor oda is eljön velünk, és ott sem hagy el.

Ha a napi járásunkat az Úrra helyeztük, akkor készen állunk megállni az ellenség támadásaival szemben. Érdekes módon, a Biblia említést sem tesz arról, hogy a hívőnek kellene harcolnia. Pál azt mondja a hívőknek, hogy „erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében” (Efezusi 6:10), ezzel is azt mutatva nekünk, hogy az Úré a csata, és nem a miénk.

Krisztus harcol, és Őáltala győztesek vagyunk. Micsoda Megváltónk van! Amikor az ellenség megtámadásáról van szó, mi egyszerűen megállunk, miközben Krisztus a gondunkat viseli (Efezusi 6:13, 14).

Paul White