A feltámadás napjának késő délutánján két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus kis város volt, mintegy tizenkét kilométer távolságra Jeruzsálemtől. Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Krisztus munkájában, de komolyan hittek Benne. Azért mentek fel Jeruzsálembe, hogy megtartsák a húsvétot, és nagyon zavarba ejtették őket azok az események, amelyek nemrég következtek be a szent városban. Reggel hallották a híreket Krisztus testének a sírboltból való elviteléről, és az asszonyok beszámolóját is arról, hogy angyalokat láttak, és találkoztak Jézussal. Most visszatérőben voltak otthonukba, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak. Az estébe hajló órában szomorúan mentek az úton. Jézus kihallgatásának és keresztre feszítésének az eseményeiről beszélgettek. Még sohasem vesztették el annyira bátorságukat, mint most. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az úton a kereszt árnyékában. 

  Nem jutottak messzire útjukon, mikor egy idegen csatlakozott hozzájuk...

A HARMADIK

Alkonyodott, 

az esthomályban 

hosszúra nyúltak az árnyak.

Emmaus felé a poros úton,

két utas ballagott.

Szavak és gondolatok özönét szólta az egyik,

míg a másik tűnődve hallgatott.

Tegnap még ünnepelt király, ma már halott!

Nem lehet! Túl sok! 

Emmaus felé a poros úton, 

két utas szomorúan ballagott.

Elfogták  mint egy útonállót! 

Miért? Mivel vádolták?!

Azt mondta, három nap alatt

lerombolja és újjáépíti a templomot?! 

És a „Feszítsd meg”- et 

a nép Őrá kiáltotta, 

Aki gyógyított, 

kenyeret  adott,

holtat támasztott,

vaknak szemet nyitott,

ördöngőst megszabadított.

Megáldotta a két halat s az öt kiscipót!

Lábra állította a betesdai bénát!

Nem tett semmi kárhoztatót! 

Akkor miért?!

Emmaus felé a poros úton, 

miértek és hogyanok között vergődve, 

a két utas szomorúan ballagott. 

Mintegy az esthomályból nesztelenül,

Valaki harmadiknak  csatlakozott.

Így mentek hárman 

Emmaus felé, a poros úton. 

Majd megszólalt az új utas:

Miről beszéltek?

Miféle szóváltás ez közöttetek?

Hát te nem tudod?!

Nem hallottad

hogyan adták halálra a főpapok

a Názáretit, aki próféta volt?!

Pedig mi azt reméltük, 

megszünteti Izrael rabságát,

és meghozza végre,

az igazi szabadulást.

Meghallgatta türelmesen,

a két utast, az Idegen.

Majd nyugodtan, 

bár kicsit szemrehányóan,

beszélni kezdett.

Mire a faluba értek, öreg este lett.

„Maradj velünk, nézd már esteleg, 

a nap is lehanyatlott.”

És bent, megtörték együtt a kenyeret.

       / Mucsi B. János, Temesvár/

EMMAUS

Elmúlt immár a legszebb nap is,

Az alkony ráborult a tájra,

Úgy mennek ők Emmaus felé,

Mint két könnyes, szomorú árva.

Egymást nézik vigasztalanul,

Hallottak valamit, mely csodás,

De köd borong a lelkük előtt,

És minden csak puszta látomás.

Leszáll az alkony, esteledik,

S fenn ragyog mégis egy csodás nap,

S ím fényözönben áll a kereszt,

A kegyelem, mely életet ad.

A hegyormon zengnek a kürtök,

Alkonyban így örök a hajnal,

Velünk van már az Élet ura,

Kik telve vannak jajjal-bajjal.

Emmaus felé hogyha megyünk

És az alkony lassan ránk borul,

Ha sírunk, szemünk tele könnyel:

Ő odajön mellénk vigaszul.

Bejön házunkba ismeretlen,

Megtöri nékünk a kenyeret,

Sebhelyes kézzel felénk nyújtja

Az új, győzelmes életet.

Angyali ének ütemére

Száll életünkből minden óra,

Szóljunk mi is: maradj velünk,

Mert megérkeztünk Emmausba.

/Aytay Gábor/

EMMAUS FELÉ

A harangok oly kábítóan zúgtak, 

A nép oly kábítóan feketéllett. 

Baldachin alatt a Szentség haladt... 

Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -

S gondoltam: inkább Emmausba térek. 

Emmausra most száll az alkonyat,

S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.

S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég: 

Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.

S hogy álmosabb lett a harang szava, 

Mintha víz alól borongana fel,

Vagy véghetetlen ködből hangzana: 

Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj. 

Kis virágokat láttam állani.

Kis ibolyákat vándor-utam szélén: 

Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár, 

Hogy az erdőre értem, hallgatag; 

Gondoltam: ím, az Ő madarai, 

Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által, 

Égremeresztett csontos ujjaik

Mintha megteltek volna már virággal. -

Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang, 

S a mély avarban lassan elalélt,

De én úgy álltam ott künn boldogan, 

Mint aki látta Őt - és célhoz ért.

Reményik Sándor,Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén