...... ........... .....
Gyerekkoromban sokat láttam őket hazafelé jönni a hegyről. Hárman -
négyen de néha egyedül is jöttek, hátukon hatalmas köteg gallyal,
aminek roppant súlya csak kissé előredőlve volt viselhető.
Nagymamámék
szomszédjában lakott egyikük, egy hegyoldalba vájt kis házban.
A hegy
felől egy hosszú, keskeny kőlépcső vezetett a házhoz. A szénakazal
tetejéről pont be lehetett látni az udvarukra, így gyakorta végignéztem,
ahogyan "Mari ángyo" leereszkedik a roppant teherrel, s a fészer alatt
engedi leomlani hátáról azt. Szinte megkönnyebbülés volt végignézni,
jólesett volna egy nagyot nyújtózni... ám ő nem nyújtózott. Még csak ki
sem egyenesedett. Nyolcvan egynéhány év terhét nem vethette le egyetlen
mozdulattal.
s mégis, még ennyi idősen is kijárt az erdőre hetente kétszer, hogy
legyen tüzelője. Férje már régen egyedül hagyta a földi létben,
gyermekei, unokái régen városban élnek. Pénzt már régen nem használ,
kevéske nyugdíját az unokákra hagyja. Erdőjáró társai is elmentek
lassan-lassan, terhüket letéve... fölegyenesedtek. Látja a mai világot
de megérteni nem akarja, eljön majd annak is az ideje, ha végre az
övéivel lehet Odafenn. És még így is, elvágyódásában is megy, járja a
fagyos téli erdőt, azt teszi, amit tennie kell, ösztönei éltetik. Pénz
nélkül is "tudja" mit kell tennie, arca ráncos de még így is képes
mosollyal fogadni minden ismerőst és ismeretlent.
Felidézve arcát eltűnődök... ő, aki már régen elhagyta volna e világot,
még ennyi idősen is képes mosolyogni, még ennyi idősen is képes boldogan
megélni. De nézzetek szét a mai világban, hányan vannak, akik erejük
teljében, megkeseredve, "kilátástalan" helyzetben tengődnek, vagy akik
"segélyért" küzdenek. Valami elveszett ebből a világból... öreg anyókák
hátán eltűnt a sűrű hóesésben.
MÍG EMLÉKÜK ÉL, ŐK IS ÉLNEK
Kommentáld!