Két
ember útnak indult. Magukkal vitték az útra lámpáikat, amelyről tudták,
hogy addig tart ameddig az életük. Valamennyit mentek. Megszólalt az
első:
- Hosszú út áll még előttünk. Ki tudja, hogy a végére érünk-e valaha ? Elhatároztam, mielőtt még késő lenne visszafordulok.
- Miért torpannál meg? - felelte a másik- Alighogy elindultál. Ha
visszafordulsz, elveszíted mindazt, ami még előttünk áll. És különben is
kihez térsz vissza? Ott nincs senki, aki visszavárna.
- Hogy
egész életembe menjek?- makacskodott tovább az első. Nem, inkább
visszafordulok, és nyugalomban élek. Itt éhség gyötör, ott meg bőség.
Megérem az öregkort, és meghalok, ahogy mások is, éjjel álmomban,
anélkül, hogy valamit éreznék.
- Akkor, egyedül folytatom az utam -
szólt a másik. Talán nem megyek rajta végig, de mindent elkövetek, hogy
minél nagyobb távot tegyek meg, és a fényt minél távolabbra vigyem. Az
úton járás adja meg az élet értelmét. Az út végén biztosan vár valaki,
és hiszem szüksége van rám.
Ha semmi egyebet nem tudok adni neki,
legalább egész életemen át feléje tartok, közelségének melegében
egyszerűbb lesz meghalni, és az én közelségem pedig talán melegséget
áraszt rá.
S ki-ki , ment a választott irányba.
Sok-sok idő
múlva, az út nagy része után, a másik fáradtan megállt. Botjára
támaszkodva, gyönge látásával, a megtett út felé tekintett.
- Öreg vagyok már. De még annyi út áll előttem, mint amennyit meg tettem. Nem. Nem érek célba soha.
Távol vagyok attól, ahonnan elindultam...., és távol attól is, ahova tartok.
Levertségéből egy melegen csengő hang rázta fel:
- Nem vagy távol. Megérkeztél. Azon a napon, amikor hozzám indultál, én is elindultam feléd.
Kerestél, de én is téged. És most, amikor találkoztunk, örökre együtt maradunk.
És most megérezted, mit jelent az utazás, mert megérezted, mit jelent az élet, megtudod, hogy a halál nem igaz!
Kommentáld!