| |
Vannak dolgok, amiket hiába áhítunk mindennél jobban, sosem lehet a
sajátunk.
Ott van az orrunk előtt, csak a kezünket kellene kinyújtanunk,
hogy elérjük, de ezt az egyetlen mozdulatot mégsem tesszük meg.
Talán
félünk attól, hogy a magunkénak tudjuk. Talán félünk, hogy az
elérhetetlensége miatt annyira kábító, vonzó varázs szétfoszlik abban a
pillanatban, ahogyan hozzájutunk.
Ettől az állandó vágyakozástól, és a tudattól, hogy sosem
birtokolhatjuk, iszonyú nehéz lesz a szívünk. A levegő csak ritkán jut
be a tüdőnkbe: akkor, amikor egy-egy mély sóhajjal szétfeszítjük azt a
mellkasunkban levő nyomást, amit a szívünkön csücsülő elefántnyi súly
okoz. Nehéz, nagyon nehéz ez a folyamatos vágyakozás. Tudva azt, hogy
hiábavaló, a súly csak még több és több lesz, és a napok múlásával egyre
nehezebb elviselni. Beleöregszünk a viselésébe. Lassú és megfáradt lesz
minden mozdulatunk. A hangunk reszelőssé válik, megkopik a fény a
szemünkben, és nehezünkre esik mosolyra kényszeríteni az ajkainkat.
Talán nem is létezik orvosság. A tavaszi, boldog madárdal, a nyári rét
tarka virágos illata, az őszi éjszaka kristályos égboltja, a hűvös
hótakaró éteri csillogása mind-mind csak pillanatnyi megkönnyebbülést
hoznak. Hogy magunkhoz ölelhessük azt, ami után sóvárgunk, soha nem
pótolhatjuk semmi mással.
Csak a színjátszó remény marad, hogy majd egyszer, valamikor, talán nem
lesz olyan fontos nekünk. Hogy talán majd egyszer, valamikor, képesek
leszünk lemondani róla - egyszer s mindenkorra, véglegesen.
De addig - addig minden marad a régiben. Marad a csillapíthatatlan
fájdalom, tovább cipeljük a súlyt, és tovább vágyakozunk,
kielégíthetetlenül és megmásíthatatlanul."
Forras internet
|
Kommentáld!