„Hiszen öröktől fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent te kívüled, a ki így cselekszik azzal, a ki Őt várja.” És 64,3

Nem ismerek olyan embert, aki szeret várni. 

Műszakilag fejlett világunk arra tanít, hogy nem kell várakozni. Hogy mást ne mondjak, pillanatokkal az után, hogy megosztottad a szociális médián, már az egész világ láthatja a képeket, amiken a barátnőddel ebédelsz.

Amint eszünkbe jut, csevegni kezdhetünk bárhol, bármikor, bárkivel. Az sms gyorsabb a telefonhívásnál, az email a postai szolgáltatásoknál. Ebédünket percek alatt kifizetjük, elkészíttetjük, és becsomagolva a kezünkbe vehetjük anélkül, hogy ki kellene szállnunk a kocsiból. Igen, kényeztető világunk üzenete az, hogy nem kell várakoznunk.

De, drága barátnőm, minket becsaptak.

Lehet, hogy szeretjük a gyors kaját, de egy kis várakozás árán valószínű, hogy egészségesebb ételt kapunk, és az jobb nekünk. Tudom, hogy ha valami feldühít, mind égünk a vágytól, hogy azonnal kifejezzük gondolatainkat, érzéseinket emailben, sms-ben, Facebook megjegyzésben. Ugyanakkor, ha visszafogjuk magunkat, és várakozunk egy kicsit, esély van rá, hogy józanabb, meggondoltabb választ adunk, mely méltó a bennünk élő Krisztushoz. Egyetérthetünk abban, hogy általában jobban sülnek el a dolgok, ha várunk egy kicsit?

Fiatal koromban egyetlen tévé volt a családban. Bátyámmal felváltva nézhettük kedvenc adásainkat. Hamar elegem lett, és szerettem volna, ha lenne egy külön tévékészülékem a szobámban. Ragyogó ötletemet megosztottam a szüleimmel. Meglepett, hogy igent mondtak, de vágyakozásomat várakozásba fordították.

Ahelyett, hogy kifizették volna, nekem kellett megkeresnem a készülék árát. Hónapokon át gyűjtöttem bébiszitterkedve, különböző feladatokat vállalva, míg végre összegyűlt 89 dollárom, amiből vehettem egy 18 cm-s fekete-fehér tévét. Ahogy az ágyamon heverészve a bátyám cikizése nélkül néztem kedvenc műsoromat, úgy éreztem, ez a kis készülék megérte a várakozást.

Alapigénkből biztatást kapunk az előttünk álló hosszú várakozásokra: „Hiszen öröktől fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent te kívüled, a ki így cselekszik azzal, a ki Őt várja” (Ézs 64,3). Bár ez a mondat Izrael visszatéréséről szól Jeruzsálembe a babiloni fogságból, szerintem mind azonosulni tudunk azokkal, akik vártak. Osztozunk a reménységben, hogy ha várjuk Istent, a várakozásunkat lezáró tökéletes vég szem nem látta, fül nem hallotta Isten-élmény lesz.

Annak értéke, amire felnőttként várakozunk, messze felülmúlja a kis fekete-fehér tévé árát. Várjuk egy családtag megtérését, egy barát gyógyulását, egy hosszantartó egészségügyi probléma végét, szabadulást függőségtől, pozitív terhességi tesztet, a munkanélküliség végét. Akkora értékre várunk, hogy figyelmünk könnyen elsiklik az élet felett.

Nagyon fontos, hogy mindezekért imádkozzunk. De ha felemésztik minden gondolatunkat, érzésünket, túl fogjuk becsülni az értéküket, főleg ha a várakozás hosszan tart. Van, amelyiknek nagyobb a súlya, mint eredetileg gondoltuk, van, amelyiknek kevesebb.

Telnek a napok, hónapok, évek, és mi egyre több energiát, erőfeszítést, imádságot, beszélgetést költünk rá, és igen, néha manipulációt, bűntudattal járó cselekedeteket, csak hogy végre beteljesüljenek. Észre sem vesszük, és hitünk egy Személy helyett várakozásunk céljára irányul.

A jó várakozás nem más, mint nyugodt tartózkodás a jelenben, miközben tekintetünk előre néz a jövőbe. Várakozásunk ideje nem lesz olyan rövid, mint egy szociális média-bejegyzés, de bízhatunk benne, hogy amíg mi várakozunk, Isten dolgozik, és olyan véget készít elő, mely a mi javunkat és az Ő dicsőségét szolgálja.

Istenem, nehéz a várakozás, és a jó várakozás szinte lehetetlen. Segíts észrevennem a jót magam körül várakozás közben, ahelyett hogy azon rágódnék, miért hagytak el, miért tettek ki az állásomból. Uram, te megbízható vagy, és azt akarod, ami a legjobb nekem. Köszönöm a jó terveket, melyeket nekem készítettél és készítesz. Jézus nevében, Ámen.