Maga
sem tudta hogyan, de egyszer csak megcsúszott, és ha nincs a
védőkorlát, akkor lezuhan a lépcsőkön. Utána kaptam, megfogtam a kezét
és felsegítettem. Szíve hevesen vert, szeme ijedten meredt rám, és
hálásan csak ennyit suttogott: „Köszönöm!”
Egy darabig meg is feledkeztem az esetről. Csak későbben nyilallott belém a gondolat:
Egy ember egy másik ember számára sokszor olyan, mint a védőkorlát a meredek lépcsőkön.
Ahhoz, hogy az életben előbbre jussunk, néha szükségünk van
valakire, aki a kezét nyújtja nekünk. Mi pedig belekapaszkodunk, és
tovább megyünk...
Ahhoz, hogy az élet útvesztőiből kitaláljunk, néha szükségünk van valakire, aki kivezet bennünket a zsákutcából.
Ahhoz, hogy ismét megtaláljuk a szem elől tévesztett célt, néha
szükségünk van valakire, aki a kezét nyújtja, hogy a kétségek között
vergődő lelkünknek irányt mutasson.
Ahhoz, hogy az alagút végén ismét meglássuk a fényt, néha
szükségünk van valakire, aki elénk siet, megfogja a kezünket és
hűségesen mellénk áll addig, amíg a sötétségnek vége.
Ahhoz, hogy súlyos gondok, gerincet próbáló nehézségek és tragédiák
terhe alatt végleg össze ne roskadjunk, szükségünk van néha valakire,
aki mellénk áll, és felsegít bennünket...
Istenem, mennyivel szegényebb lenne a világ – és benne mi is – ilyen segítő emberek nélkül, akikbe bátran belekapaszkodhatunk!
Tartás, hűség, odaállás és hitelesség. Olyan értékes emberi
tulajdonságok ezek, amelyek minden időben kiállták a próbát, és
összekötötték az embereket.
Ha akarod, lehetünk egymás számára egy védőkorlát.
Te és én...
Ti és én...
Imre atya
Stuttgart, 2012. augusztus 22.
Kommentáld!