A lebukó nap fénye már majdnem eltűnt az ütemesen ringó tenger messzi horizontján.

A férfi bele-bele lépdelt a hűs hullámokba, a forróságtól patakokban folyt róla veríték, de a teste meg-megrándult a hideg víztől.

Gyönyörű, fehér, homokos kis öböl húzódott mögötte, dúsan zöldellő őserdővel kissé távolabb a parttól. Ahogy lépdelt a puha nedves homokon kirajzolódott a lába nyoma. Amerre járt, csak a saját nyomát látta, békés nyugalom öntötte el, végre teljesen egyedül, csend, idilli magány, csak a tenger monoton zúgása.

A lemenő nap bíbor színnel táncolt a hullámokon, bágyadt fényei békésen bukdácsoltak a vízen. Életében még soha nem érzett ekkora magányt, megszűnt körötte a nyüzsgő világ.

Felnézett a magaslatra, és azon nyomban terveket szőtt a holnapi napra. Bejárja a cseppnyi szigetet, menedéket épít, jelző tűzhöz ágakat hord össze a dombtetőre, igen, és ami legfontosabb, vizet keres. Élelem is kellene, reménykedett, talál elég ehető gyümölcsöt.

De jó lenne felmászni egy kókuszpálmára, lecsavarhatna néhány dió, máris lenne innivalója, és még ennivalója is.

Majd holnap, ma még pihenek, mindjárt este lesz. A halfogás nem menne kézzel, ezt biztosan tudta, igaz mással sem próbált még az eddigi életében halat fogni. A parton alszom ma, nincs mitől félnem.

Határtalan békességet érzett lelkében. Nem harsan bele a telefon csörrenése, a feleség kiáltása, a gyerek sírása, az autók türelmetlen dudája, nincs piros lámpa, lárma, szmog, idegesség, nem kell sietni. Ráér! Nincs főnök, nincs munka, nincs határidő! Bárhova leülhet, hallgathatja a madarak csivitelését, nézheti a hajladozó pálmákat, akár napokig. Örökre maradna, lehet, hogy marad is, hisz nincs se közel, se távol, egyetlen hajó sem a látóhatáron. Igen, itt marad, amúgy sincs más választása. Elfáradt, és már nincs is kedve visszamenni a nyüzsgő életbe.

Eszébe jutott a fia, és a felesége.

Istenem! Mi lesz majd velük nélkülem? Ott a rezsi, az adósság, nem tudják fizetni. Vissza kellene valahogy jutnom. Nincs hozzá erőm, itt jó, nem hiányzik már a világ. Mégis meggyújtom valahogy azt a jelző tüzet, ott fent a dombon, akkor talán megtalálnak, és hazamegyek. Nem hagyhatom őket cserben!

Felsétált a parton, áthágva a zöld rengetegen, kifulladva felért a domb tetejére. Körbe nézett. Már biztos volt benne, hogy egy kicsi lakatlan szigeten van.

A dombtető nagyon jó hely volt jelzőtűz gyújtásra. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan csihol tüzet, mert tüzelni való az akadt bőven. Megkeresi a szemüvegét, az mindig mindenhol vele van, nem lát nélküle olvasni. Azzal már sikerülni fog.

Hirtelen türelmetlen szomjúságot érzett a torkában. Itt nem valószínű, hogy talál patakot, de embert sem, akitől vizet kérhetne. A szája teljesen kiszáradt, merre talál vizet vajon? Lehet, hogy itt nincs is iható víz.

Zihálva tovább ment, elfáradt. Le kellene ülni, de vizet kell találnia, mindjárt este. Megfulladok, de jó lenne találni egy hűs patakot, szelíd kis tavat, legalább esne az eső! Tisztán csobogó patakról, zuhogó vízesésről álmodozott. Gyötörte a szomjúság.

A lábait erőtlennek érezte, lepihenek gondolta, valójában én már ráérek. A túlélő filmben látta, hogyan kell összegyűjteni a hajnali harmatot, de nincs egy zsebkendőnyi nejlonzacskóm se hozzá. A fenébe, hogy fogom fel a harmatvizet?

Hirtelen lebukott a nap, korom sötét este lett. Megszűnt a tengerzúgás, furcsa zajokat hallott, motorzúgás, rázkódás.. Uramisten! Hol vagyok?

Riadtan kinyitotta a szemét.

- Isten hozta uram! Jobban érzi magát? Üdvözöljük a túlélők táborában! Újraélesztettük! Én a mentőorvos vagyok, most már megnyugodhat, életben marad, megyünk a kórházba. Rögtön ott vagyunk. Minden rendben lesz. A pulzusa szapora egy kicsit, de hála Istennek jó erős. Már itt is vagyunk. Megmenekült!

- Kaphatok egy kis vizet doktor úr?

- Hát, csak egy kicsit megnedvesítheti a száját, majd később a vizsgálat után ihat is.

- Köszönöm doktor úr, tudja a szigeten nem volt ivóvíz, de már nem is baj, én úgyis a visszatérést választottam.

- Óvatosan emeljétek, azt hiszem még nincs teljesen észnél, félrebeszél.