Tudósított a délszláv háborúból, "veszélyes utazó-riporterként" keresztül-kasul bejárta a világot, volt Csernobilban, Csecsenföldön, Ruanda gyilkos mezőin, számtalanszor farkasszemet nézve a halállal. Most a Life.hu sztárszerzőjeként veled is megosztja gondolatait a soha el nem múló barátságról, az emlékezés és az összetartás fontosságáról, és elmeséli, miért adományoz teljes könyvtárakat Magyarországon innen és túl.

Ma egy szomorú, számomra mégis fontos történetet mesélek el nektek. Hamarosan átadom negyedik könyvtáramat, ezúttal egy székelyföldi kis település óvodájának és iskolájának. Hogy miért teszem? Nos, Ágika miatt!

A kislány testét annak idején a rákbetegség egyik legkegyetlenebb fajtája támadta meg.

Elkezdtem látogatni, kis falujában és a kórházban is. A kórteremben nagyon sokat kérdezett tőlem. Kedveseket, okosakat. Szívfacsaró volt az ottani gyermekek tanár nénijével beszélgetni

. Azt mondta: "Megtanítom őket, tanulnak, készülnek, izgulnak, ahogy az egészséges kicsik is. Aztán vannak közülük, akik egyszer csak nem jönnek többé."

Ágika tele volt tervekkel. Színésznő szeretett volna lenni. Nagy harcos lett belőle. Erőmhöz mérten támogattam, de nem is a pénz volt a fontos, és nem is az a számítógép, amin lelkesen tanult. Közel került hozzám. Egyik nap azt mondta: "Ígérd meg, hogy nem fogok meghalni!" Nem voltam felkészülve erre a kérésre. Persze megígértem. Ki ne ígérné ezt meg egy nagybeteg kicsi lánynak.

Azon a szörnyű decemberi napon, abban a kicsi, Somogy megyei faluban az ölemben tartottam a fejét. Már csak egyetlen érthető mondatot mondott, de azt szépen, csengő hangon: "Édes anyukám, adnál nekem egy pohár vizet?"

Nem sokkal később, egy hideg, téli délelőttön gyermeket temettünk. Szenczy Sándor lelkész barátommal mondtuk a búcsúztatót az aprócska falu aprócska temetőjében, egy hófehér, aprócska koporsó mellett. SOHA többé nem akarom átélni azokat a perceket. Sok mindet veszítettem akkor. Leginkább egy lányt, akitől gyermeki barátságot kaptam. Egy icipicit ebből adok most vissza, és közben egy kislányra gondolok, akinek KÖSZÖNÖM, hogy onnan föntről, az angyalok birodalmából segít nekem ebben. Mert aznap este angyal lett belőle.

Napokig sírtam. Nem lett valóság az, amit megígértem. Ekkor határoztam el, hogy könyvtárakat ajándékozok majd. Az elsőt a Miskolci Kórház Onkohematológiai és Csontvelő Transzplantációs osztálya kapta. Azért ők, mert Ágikának az volt a nagy reménye, hogy eljut oda. Oda, ahol meggyógyítják.

A második könyvtárat az Afganisztánban állomásozó magyar katonai kontingensnek vittem, legyen egy kis szórakozásuk is a nehéz körülmények között dolgozó magyar egységeknek.

A harmadik ismét egy gyerekkönyvtár lett, amit az a klinika kapott Pécsen, ahol Ágikát megismertem. Nemrégiben találkoztam egy ottani orvossal, aki boldogan mesélte, hogy milyen sokat olvasnak a kis betegek. Hiszek abban, hogy vannak pillanatok, amikor a könyvben lévő bájos mesetörténetek segítenek elfelejtetni a kicsikkel mindazt, amiért ott vannak. Ahogy Miskolcon, úgy Pécsen is csak egy kérésem volt: a könyvtár neve legyen "Ágika Könyvtár". Tartozom neki ezzel. Én sosem pénzt adok. Abból mindig lehet veszekedés, elcsúszhat a jó szándék. Én könyvtárakat veszek. Én ebben hiszek. 

Most jön a negyedik. Illetve megy, jó messzire, az ezeréves határra. Az elmúlt hetekben többször is meséltem nektek a székely asszonyról. Az idős néniről, aki haláláig nem fedte fel a titkát előttem. Akit én kispesti nagymamaként ismertem, nem tudván, hogy a neve valójában nem Kapus, hanem Réthi Mária volt. Aki nem Kispestről származott, hanem a Székelyföldről. Ő volt az én nagymamám.

Alig egy éve, hogy megtaláltam saját vér szerinti rokonaimat Háromszéken, a gyönyörűséges Ozsdolán. Tavaly megígértem nekik, hogy visszatérek. Hát most itt az idő. Viszem magammal a feleségemet, viszem a gyermekeimet. És viszem a könyvtárat. Mert fontos megőrizni magyarságunkat. Nekünk könnyű, itt, az anyaországban. Nekik nehéz ott, sok száz kilométerre Magyarországtól. Ebben szeretnék egy icipicit segíteni. Magyar könyvekkel, magyar mesékkel, a magyar álomvilággal.

Hallottam valahol egy történetet egy erdélyi faluban élő magyar emberről. Régen sokan voltak, végül egyedül maradt magyarnak. Állíttatott az idős ember az udvarába egy haranglábat. A harangot pedig minden délben megkongatta, hogy hallja mindenki, él még egy magyar arrafelé. Aztán az idős ember megbetegedett, kórházba került, elnémult a harang is. De a remény soha nem hal meg, hogy egyszer még megkondul a bácsi harangja.

Ezt a reményt szeretném táplálni, a magyarságot erősíteni a magam módján, ahogy lehet. És hát talán nem a világ csodája, ha egy magát horvátnak valló ember teszi mindezt...

http://www.life.hu/