Milyen különös! A nagy város egyébként lármás utcái ilyenkor egészen kihaltak. Sötéten meredeznek a házak az éjszakában, a fények halványan égnek a ködben. Didergek. Útban vagyok a kórház felé. Telefonon hívattak: egy haldokló kérte, jöjjön gyorsan egy lelkész.
Már sok haldokló ágya mellett álltam, a halált tulajdonképpen megszokhattam volna már. Mégis, különös érzés arra gondolni, hogy ott a kórházban valaki távozni készül az életből.
A portás már tudott az érkezésemről és útbaigazít. Belépek a kórterembe. Az ágyban egy fiatal férfi, mellette izgatott felesége. Az asszony hozzám siet:
Lelkész úr, hamar, adjon úrvacsorát a férjemnek!
Nézem a beteget. A halál bélyege kiült az arcára. Már nem is vesz tudomást arról, hogy ott vagyok. Nem, ezt az embert nem lehet úrvacsora adásával kínozni. De tudom, hogy a haldoklók még akkor is hallják, amit mondunk, hogyha a test, az érzékszervek már semmi jelét sem adják ennek. Ezért Igével és imádsággal szeretném őt átkísérni az örökkévalóságba.
De az asszony kezemet fogja és sürget:
Nagytiszteletű úr, hamar, adjon úrvacsorát a férjemnek!
Elhárítom. Nyugtalansága terhes. Odahajolok a beteghez és lassan, érthetően mondom a fülébe:
Jézus Krisztus, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől!
A beteg szeme felnyílik, rám néz. A felesége megragadja a karomat:
Gyorsan! Az úrvacsorát!
Kivezetem a folyosóra. Próbálom megértetni vele, hogy mennyire értelmetlen a kérése.
Nézze! A férje nincs magánál! Állapota nagyon súlyos. Az úrvacsora csak kínzás lenne számára.
De úgy szeretném, hogyha a férjem üdvözülne!
Asszonyom, azt hiszi, hogy egy külső szertartás megmenthet valakit az Isten ítélete elől? Ha a férje ismeri Jézust mint az ő megváltóját, akkor úrvacsora nélkül is üdvözül. De Jézus nélkül – az úrvacsora sem segít semmit.
De az asszony nem tágít: A férje nagyon vágyott az úrvacsora után. Sürget, kérlel. Láttam, itt nem használ semmi. Fiatal voltam, nem volt sok tapasztalatom, az egyetemen nem tanítottak meg arra, hogy ilyen esetben mit kell tenni. Végül engedtem.
Bementünk a beteghez. Mindent előkészítettem. A beteg egy kissé magához tért és úgy láttam, felkészült és várt.
Ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára - - a csendes éjszakában, mint a menekülés rendíthetetlen sziklája hangzottak e szavak.
Amint vége volt, a beteg kielégülten hullott vissza a párnák közé. Kimentem, hogy az éjszakás nővérrel szót váltsak. Magukra hagytam a házastársakat, hogy búcsút vegyenek egymástól.
Azután visszatértem, hogy elköszönjek. Majd megmeredtem a csodálkozástól. A beteg ülve fogadott. Mosolyogva mondta:
Túl vagyok a válságon. Már is jobban vagyok! - Az asszony nevetve és sírva borult férje nyakába.
Különös volt. És a két ember öröme átragadt reánk is. Velük örültünk. Megfogtam a férfi kezét:
Nagyon örülök, hogy ilyen fordulatot vett! Hiszen igazán az örökkévalóság küszöbén állt. Isten kegyelme hozta vissza magát onnan. Ragaszkodjon ezután is az Isten kegyelméhez!
Gúnyos, eltorzult mosollyal felelt:
Ez mind nem kell már nekem! Hiszen újra élek!
Megrendülve hallgattam hitetlen szavait. Nem tudtam mit felelni. A torkom elszorult. Ebben a pillanatban a beteg hirtelen a szívéhez kapott és visszahanyatlott. Halott volt.