Ezer éve aludt a Jóság, vetett ágya volt az emberek szívében. A Gonoszság lábujjhegyen járt körülötte, s rákiáltott az Örömre és a Szánalomra.

- Pszt! Pszt! Hallgassatok! Nehogy fölébredjen szegény!

Úgy tett a gonoszság, mintha testvére álmát őrizné szeretettel, pedig azért félt a Jóság ébredésétől, hogy az majd számon kéri tőle, mit végzett ezer esztendő alatt.

Hogy miért rettegett ettől a Gonoszság? Története van ennek, s ezt a történetet akarom nektek elmondani.

Nagyon, nagyon régen történt, hogy a Jóság fáradtan lepihent egy réten. Amint így pihen, arra jön a Gonoszság, s ráköszön mosolyogva:

- Jó napot, testvérem! Fáradt vagy talán?

- Fáradt bizony. Már évezredek óta dolgozom szakadatlanul. Búzamagot hintek a földbe, hogy az embereknek kenyerük legyen. Gyümölcsfákat ültetek, gyógyító forrásokat fakasztok a földből. Bizony, nagy munka volt, jó lenne már elaludni.

- Hát aludj! - kiáltotta sunyi örömmel a Gonoszság.

- De ki vigyáz akkor a búzaföldekre s a kertekre, a gyermekekre s az aggastyánokra?

Ezt várta a Gonoszság, aki már régen akart uralkodni a földön. Legszelídebb mosolyával nézett a Jóságra, és álszentes hangon megszólalt:

- Ó, hiszen majd vigyázok én, csak aludjál nyugodtan. Amikor fölébredsz, meglásd, még szebb a föld, mint azelőtt...

S a Jóság elaludt az emberek szívében.

- Most már én vagyok az úr a földön! - rikoltotta a Gonoszság, s nehéz lánccal kötözte össze az alvó Jóságot. Aztán jeges esőt küldött a kertekre, fagyot a szántóföldekre, viharos szeleket a falvakra, s boldogan nevetett a pusztuláson, a szerencsétlenek jajveszékelésén.

Egyre nagyobb borzalmakon törte a fejét. Az asszonyokról letépte a ruhát, a gyermekek kezéből kikapta a karéj kenyeret, s biztatta a férfiakat:

- Öljétek egymást! Csak öljétek egymást!

De azért tele volt félelemmel a Gonoszság. Az Öröm, a Szeretet és a Szánalom egyre költögették az alvó Jóságot, s ő arra gondolt, mi lesz, ha fölébred. Mi lesz, ha a Jóság meglátja a nagy pusztítást, amit ő végzett a földön?

S egy reggel fölébredt a Jóság. Az anyák és az éhes gyerekek sírása ébresztette föl évezredes álmából. A Gonoszság rögtön ott termett mellette, s mosolyogva biztatta:

- Aludj még, aludj, hiszen olyan fáradt vagy.

De a Jóság ekkor meglátta a síró, éhes gyerekeket, s föl akart tápászkodni. Ám a nehéz láncok testébe vágtak, s a Gonoszság nevetve még jobban összekötözte, hogy mozdulni sem tudott.

De a fölébredt Jóság már nem tűri bilincseit. Fölkel, s láncai szakadoznak. Nem lesz többé úr a Gonoszság! Mert a Szeretet, a Szánalom, az Öröm, a Szabadságvágy, a négy száműzött föloldja nehéz láncait.