Kun Magdolna:Sírok Anyám
Sírok, anyám, sírdogálok, mint a pergő őszi eső,
mely mélyre szántott arcomra könnyként rácsorog,
mert ma is ugyanúgy fáj az a szívbevájó tudat,
hogy nem vagy többé nekem, bárhogy lázadok.
Úgy elzokognám minden bánatom,
mi fáradó napokon erőtlenné tesz,
mert látod édesanyám, hogy meggyűri az idő
ősz hajszállal teli fáradt fejemet.
Ma sírodnál állok, és szótlan hallgatok,
csak gondolatban idézem fel égszín szemedet,
simogató szavaid, melyek bearanyozták
a kislány és felnőttkori boldog életet.
Elszállnak a hónapok, s majd elszállnak az évek,
de mosolygó vonásaid élénk színben látom,
s azt a kopottá vált barna pöttyös kendőt is,
melyre rácsókoltam néha minden sóhajtásom.
Most rózsát hoztam neked, drága édesanyám,
egyszerűen fehér, halvány őszirózsát,
mely úgy illatozik fejfád árnyékában,
mintha kertedből hajolna a sziromvégű hajtás.
Hideg az éj édesanyám, dérbe fagy a könnyem,
lábam alatt feketeföld málló rögei,
melyek úgy karcolják a rideg márványszobrot,
mint a mellette szétszórt kavicsok törmelékei.
Lassan elköszönök, de oly nehéz a léptem,
valami visszahúz a sírhalmod felé,
talán egy hulló szirom, mit felkapva dobál
a jeges pillantású téli éji szél.
Összefacsarodott bennem a szív, ez a puhány,
darabokra hullt minden álmodás,
mert nem simíthatom már szelíd arcát annak,
ki örökre itt hagyta földi otthonát.
Kommentáld!