SZÉKELY BÚJDOSÓ
Poroszkál egy öreg a hegyi úton,
Fáradt lábai roggyan, meg-megáll.
A fák meghajolnak előtte, s hiszem,
Vár rá egy remény fent a hegy hátán.
Zord a téli kép, fagyos annak arca,
Nem kíméli a magányos vándort,
De a szív az űzi, s a hegyre hívja,
Honnan belátja Erdély-országot.
Nem értik ezt sokan, nem is érthetik,
Székelynek lenni ott egy más világ.
Szerető ajkak angyalul éneklik,
Istenünk! Őrizd meg Székely-hazát!
Arca van a hegynek, arca Istennek,
S erősebb hite a szenvedőknek.
Itt még állnak az úton a keresztek,
S van múltja és jövője a hitnek.
Leng fent a csúcson a szép székelyzászló,
Bár tépte oláh, tépte az idő.
De ez a zászló nem csak egy foszló rongy,
Sok székelyvérrel itatva: túlélő.
Nem értik sehogy se ezt bősz oláhok,
Hogy Erdély szellemisége örök.
Örök, míg csak székely él a világon,
Mert az Isten áll e nemzet fölött.
A bujdosó az megy, csak megy a hegyre,
Védi fenyvesek szép rengetegje.
Kemény arcán nyugszik szeretete,
Erdélynek legszebbik hegyeiben.
Hol áll magában az a híres kereszt,
Ott születik újra e hős nemzet.
Fiai védték, s haltak ott hősként meg,
Erdélyt védték, s a keresztény Istent.
Romániában idegen a zászló,
A székelyember, s Erdély országa.
S lám idegenek lettünk, földönfutók
Az ősi földön, székelyhazánkban.
Leborul az öreg, le a szent földre,
Fáradt szemét veti fel az égre.
Halkuló fohásszal kéri Istenét,
Védje meg Erdély-országot, s hitét.
/?/
Kommentáld!