Borús szemű, gondbarázdált,
fáradt arcú emberek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Mellettem sodródnak el
mind az utcaforgatagban.
Várja őket íróasztal,
akta, gép, katedra, műhely,
munka terhe, kenyér gondja.
A nagy város ontja, ontja
őket végtelen tömegben.
Gondbarázdált fáradt arccal
tovatűnnek, elsietnek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Valamikor,nem is régen…
csak húsz éve… negyven éve…
mind ez a sok fáradt ember
hívő, boldog gyermekszemmel
tekintett a nagyvilágba.
Csodákat várt! Szelíd szárnyon,
ha közelgett szent karácsony,
tekintete csodavárón,
csodahívőn csillogott.
Jaj, a hajszás nagy robot
szeme fényét kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme.
Valamikor nekik is volt
gyertyafényes fenyőfájuk.
Évről évre kevesebb lett
rajt’ a gyertya… és az ágát
szelek törték, tördelgették…
Most már nincsen. Minek várnák
szent karácsony közeledtét?
A mennyország csukva-zárva.
Nem suhog az angyal szárnya.
A gyermekkor szép világa,
s vele minden – oda rég.
Most ők vesznek karácsonyfát
alkudozva, olcsó pénzen
és ők mondnak mesét.
Zúg az adventi harangszó.
Gyermekszemek lámpácskái
felragyognak – fénylenek.
Ők csak mennek fejlehajtva.
Másé már az üzenet.
Istenem, zúgó haranggá
teremtsd most a szívemet.
Istenem, harangozok:
ádventet harangozok.
Fáradtléptű embereknek
ádventet harangozok.
Bim-bam! Higgyetek megint!
Legyen ádvent bennetek!
Csodahívő szemetek
világítson a világba…
benne várakozás lángja,
benne ádventi remény!
Mert elő a Messiás!
Szeretete fénylő fáját
Lángja gyújtja, ahol várják.
Fül nem hallott, szem nem látott
égi békét, boldogságot,
el nem múló szép karácsonyt
irgalommal osztogat.
Önmagát is úgy megosztja,
hű szívét is – szeretettel.
Rózsásarcú kisgyerekkel,
fáradt léptű emberekkel,
úgy megosztja önmagát!
Jaj, a hajszás nagy robot
annyi szemnek Krisztus-vágyó
tiszta lángját kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme…
istenem, harangozok.
Ádventet harangozok.
Fáradtarcú embereknek
ádventet harangozok.
Túrmezei Erzsébet
Kommentáld!