"Egyedül ültem le olvasni a parkban,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég okom,
Megbántott a világ, ezt vettem én zokon.
Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú, izgatott volt nagyon.
Kipirult s kifulladt a játék hevében;
Felhevülten így szólt: "Néni, ide nézzen!"
Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot.
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt szinleltem hát, s bámultam máshova.
Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta, s mondta kisvártatva:
"Az illata csodás, s bizony szép is nagyon.
Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom."
Haldokló virág volt, mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban, el kell fogadnom,
A fiú különben tán sosem hagy nyugton.
Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta fel a levegőbe.
Eladdig nem tünt fel, ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát, mert hogy vak szegényke.
Hangom megremegett, szememben könny égett,
Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.
"Szívesen" - mondta, s vidáman elfutott.
Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomott hagyott.
Eltűnődtem rajta, vajon mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek?
A vak gyermek szemével végre megértettem,
A világgal nincs baj, itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig, milyen szép az élet,
Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.
A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében,
Egy gyanútlan öregembert készült felvídítani éppen."
/
Kommentáld!