Keskenypalló örvénylő ár felett.
Sötét, mélységes szakadékon át,
odaöntve egyetlen út gyanánt,
két összerótt hatalmas szálfa: mint
kereszt.
A szakadék szélén egymásután
lépnek elő a vándorok.
A túlsó partról érkező sugár
megvilágítja halvány arcukat.
A mélységtől mindegyik visszaborzad,
remegve hátrál, s híd után kutat.
Aztán riadtan nézi a keresztet,
az egyetlen utat.
Hol a jótettek, és érdemek fénylő,
tarka ívű szivárványhídja itt?
Lelkek bolyongnak a félelmes parton.
Vallatják az öröklét titkait.
Sikoltó sírással hidat keresnek
és nem találnak sehol csak keresztet.
Kereszt… kereszt… nem ismerős nekik?
Lenn tele volt vele az életük.
Találkoztak mindennap szüntelen.
Állt úton-útfélen.
Templomok tornyán égre csillogott,
setéten állt minden oltáron ott,
és határszéleken árválkodott.
Odatűzték a magányos tetőre,
ezerszám őrködött a temetőre.
Ó, még ékszert is csináltak belőle,
és olyan megszokott lett… megszokott.
Most mégse mernek megindulni rajta,
hogy átjussanak fénylő, biztos partra.
Úgy rettegik a megszokott keresztet.
Sikoltó sírással hidat keresnek.
Az az egyetlen út a túlsó partra,
nekik gúny, nekik, ítélet jele,
mert odalenn nem törődtek vele.
De az a gyermek… mintha nem is félne.
Mosolygó arccal odalép a szélre,
s a nagy kereszten úgy indul a lába,
mintha az Isten mentő kezén járna.
És az az asszony… nem szédül alá?
– hisz a magányos hídon nincsen korlát.
Nem! Míg ott lenn pusztaságokon járt,
kereszt vezette, kereszt támogatta,
s biztos a lépte,
bármit üvölt a gyilkos ár alatta.
Remegő térddel megindulna más is.
– most jó volna a kereszt menedékül! –
de meginog s a titkos mélybe szédül.
Mind odaérünk.
Megáll a szívünk és meghűl a vérünk.
S aszerint vár ránk kegyetlen ítélet,
hogy lenn a kereszt lelkünknek mivé lett.
A szédítő, kavargó ár felett,
sötét, mélységes szakadékon át,
odadöntve, egyetlen út gyanánt
vár reánk a kereszt.
Túrmezei Erzsébet
Kommentáld!