Elhagytam a várost...
Elhagytam a várost, förtelmes zajával,
az utcák gomolygó, szürke porával...
Nincs helyem a gyilkoló szavak között,
melyek hegyes nyila szívembe döfött.
Befogadott a zöld fenyves tárt karokkal,
hűs levelek vigasztaltak simogatásukkal...
Lelkem vérző sebeiből zokogott a fájdalom,
Reméltem, hogy bár itt, békém megtalálom...
Tüskés bokrok megszúrnak, botladozom;
tépett a ruhám, szakadt cipőm elhajítom...
A fekete éj rámborítja nehéz palástját,
ijesztő hangok verik fel az erdő világát!
Fázom, reszketek, de vánszorgok tovább,
rémek ijesztgetnek, de nem hagyom alább!
Megcsúszom a sárban, nehezen felállok:
folytatom a keresést, míg jót nem találok!
E rossz világban hogyan lehet jóra lelni?
És mi az a jó, miként kell megszerezni?
E bűnös bolygón létezik egyéb talán,
mint keserű csalódás, gonosz ármány?
Már csak sántítva, alig vonszolom magamat,
kergetem szüntelen a csalóka délibábokat...
Végül lehullok, mint egy száraz falevél,
lassan betakar az avart megpörgető szél...
Hiába keresed a szépet, az igazi boldogságot,
itt a Földön hiába: soha meg nem találod!
Hideg dér hull arcomra, behunyom a szemem,
Halotti csend borul a tájra, kezem már nem érzem...
Kiszáll testemből a lélek, egy jobb világ felé,
repül a magasba, fehér angyalszárnyak közé...
Ott lel csak megnyugvásra, ott van csak békében;
igazi boldogság nem létezik, csak egyetlen helyen...
Ha hited elég erős, megleled: Isten tenyerében!
Kovács Hajnal
Kommentáld!