HAMAR KIALVÓ MAGYAR LÁNGOK
Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Tudom, tudom: ti erre jártatok
és ittátok gémeskutak vizét
és ettétek az Alföld gabonáját
és megkóstoltátok Tokaj borát
s bejártátok a délibáb hazáját.
Azért él az az ismerős, rokon
vonás megsápadt orcátokon.
Talán innét is indultatok el
égő méccsel a Vőlegény elé.
Úgy lobogott a mécs.
Úgy lobogott szívetekben a vágy.
Úgy lobogott a lelketek tüze.
Bennetek minden csupa lobogás volt!
Mélységes éj borította a távolt…
Ti nem bántátok: frissen, ernyedetlen
lángolt a mécs fölemelt kezetekben,
– lángolt egy ideig.
De a Vőlegény késett egyre még.
Olaj nem volt elég.
A lángok kialudtak:
a vágy, a mécs, az éltető remény.
Hajnal nem pirkadt az ég peremén.
A Vőlegény
bizony már el se jő.
És tovább várni nincs hit, nincs erő.
Lelankadtak a fölemelt karok,
porba hervadt a lélek reménysége:
„Olyan boldogan, bátran, bízva vártam.
Minek már? Vége!”
Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
úgy véd titeket bennem valami.
Nincs nehezebb, mint bátran, szépen várni,
mint mindig-égő méccsel állani,
ha a kémlő szem hiába figyel,
ha semmi biztatás és semmi jel,
sehol semmi.
Olyankor jobban esnék megpihenni.
Akkor könnyebb
kaput tárni a keserű közönynek
és nem várni tovább.
Da jaj, akkor már hiába rivall
a kürt, zendül a menyegzői dal,
vonul a boldog ünneplő sereg.
Kialudt mécsű, kintrekedt szüzeknek
szeméből már csak fájó könny pereg.
Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Valami fájó, keserű rokonság,
hogy nagyon forrón, égve várjatok,
de ne a célig, mindhalálig.
Most mégis megtagadlak titeket.
Utam az utatoktól messze válik.
Várni akarok! Kitartóan várni.
Nem elcsüggedni, elernyedni gyáván.
A lankadó reménnyel szembeszállni,
túlnőni bátran minden kétely árnyán.
Nagy mégis-hittel emelni a mécset
és várni, várni! Krisztus el nem késhet.
Túrmezei Erzsébet
Kommentáld!