Nyikorogj vígan, vén talicska

Mint millió, tüzes karom,
nyúltak alá a sugarak.
Ájult bokrot, gyöngyöző testet
sebzett és égetett a nap. -
A szomszéd telken, mintha száraz,
lábrakelt, tüskés kóró járna,
sovány, vén munkás talicskázott;
alélt lombként csüngött ruhája.
Vonszolta magát, s úgy tűnt, mintha
lassított, néma film peregne,
vagy, mint sebesült, kinek most hull,
szivárog vére végső cseppje,
s csak az akarat tartja lábon
és a vágy: kenyeret keresni!
Nem inai, a nagy Muszáj
nem engedi még összeesni.
Sovány melle liheg. A bőrét
majd átüti kemény bordája,
s fáradtan mondja:
nem emlékszem,
mikor laktam jól utoljára!

Szíven ütött a szó, és kínos
sajgás fogta el egész testem.
Bementem, mint az alvajáró,
s szalonnát, kenyeret kerestem.
Odaadtam... Tűz-nyilakat szórt
a duhaj nap feje felett,
leült, árnyékot sem keresve,
s mámorosan evett, evett!
Nem evés volt az! részeg áldomás,
fogak s állkapcsok tobzódó csatája!
Hogy tépte, marta, óriás falatban,
hogy falta, nyelte, talán meg se rágva!
Az egész ember egy nagy harapás volt,
nyakán csomókban ment alá az élet,
- a nap szítta a nedvét, erejét -
s ő mégis újult, levelezett, éledt,
karjában szétszaladt frissen a vér,
szeme kiderült, mind tágabbra nyílva,
s megújult, mint a megázott virág,
minek hálásan kitárul a szirma.
S amint néztem, az égő nap alatt,
vele tobzódtam én is megigézve.
Hálálkodott. S hogy többet adott, mint én,
nagy örömében nem is vette észre.
Mit tudta ő, hogy míg vak mohósággal
boldogan falt, - lelkem evett vele!
s hogy ujjong most, hogy lelkendezik bennem
a lélek sok-sok alélt levele!
Falatonként, ahogy eláradt benne
az erő, lelkemben is úgy szaladt
csobogva, zengve és dalolva
valami szárnyas, boldog áradat,
s most éreztem, hogy amit adtam
lépésenként fogyó erődnek,
szegény öreg, - én lettem, nem te,
attól is élőbb és erősebb.
S már tudom: amit pazarolva,
jószívvel osztogat kezünk,
mag az, mit Isten szeme kelt ki,
és százannyit terem - nekünk!

Nyikorogj hát vígan, talicska,
mintha a múltat fuvaroznád!
Dalolj: lesz kenyér, lesz kenyér,
dalolj, vigyázok én, ne félj,
s nem ejt ki kezéből a gazdád!

Bódás János