Vajay Tiborné
KEGYELEM
Először sírsz, válladon
a bűnnek terhe ül,
leláncol a gondolat, és vádlón,
szűkölve menekül,
bűnös vagyok... bűnös... zakatol a szó,
lelkedet ezer darabra tépve,
és te nem érted még,
hogy az Úr éppen akkor vesz tenyerére,
könnyed úgy hull, mit hömpölygő,
megváltó eső,
mely bánatot, fájdalmat,
borút temető,
s úgy ölel az önvád,
mintha már sosem engedne el,
helyettem... helyettem szenvedett...
az én bűnömet vette el.
Aztán felismered
érted is hullt a Szent, Drága vér,
érted is volt az áldozat
a Golgota fájdalmas keresztjén,
értem... értem... üvölt a szó,
és ezer sebből vérzik már a szív,
és a felismerés esdeklő,
könnyes imádságra hív.
Aztán könyörögsz,
s kéred, bocsássa meg vétked,
bocsássa meg, hogy bűneidért kihunyt
egy megáldott élet,
összekulcsolt kezedből csendes imádság
száll az égre,
s könyörögve kéred, hogy bűneid
letehesd áldott tenyerére,
Aztán könnyeid lassan
csendes harmatcseppé vállnak,
s érzed hogy bűnöd terhe
nem nyomja már vállad,
lelkedre oly égi béke terül,
milyet sohasem éreztél még,
érzed, szívedben érzed
az Úr hatalmas, áldó szeretetét.
Úgy ölel át, mint egy mennyei
meleg takaró,
mely biztonságot, hitet
békességet adó,
s elringat a pillanat
csendesen, lelkedhez bújva,
mert az Úr vétkeidet
áldón feloldozza.
S szíved mélyén lángra gyúl
a szunnyadó parázs,
szárnyra kap, felszabadít,
egy új, csodálatos varázs,
melyet csak akkor érzel,
ha lelkedben hitnek lángja gyúl,
ha Isten Kegyelme s Szeretete
féltőn átkarol.
Kommentáld!