Sík Sándor :VÍZVÁLASZTÓ
Úgy állok itt, Uram,
Örömömben és szomorún:
Se aranyom, se tömjénfüstöm,
Se kenetem, se koszorúm,
Még csak egy árva gerlém sincsen,
Hogy felajánlnám, mint tőlemvalót.
Könyörgök: végy el így, amint vagyok.
Ó, nem indultam így!
Feltarisznyáztál pazarul:
Csak dobbantottam, s ami kellett,
Előtermett a föld alul,
Virág közt jártam, friss vetés közt,
A dús határ mind nekem állt,
Huszonöt termő boldog éven át.
Szürcsöltem, mint a bort:
Amivel test és szellem itatott,
Szépség harmatát, jóság mézét,
És nektárt is: áhitatot.
Ittasultam a kegyelemtől,
S a szárnyas szó magam fölé ragadt.
És minden elfolyt, mint a zuhatag.
A hét bőév után
Most rámborul egy óriási csend.
Ami hang volt az életemben,
A tűnő árral velement.
Kiáltanék, tapogatóznék,
Keresném: mi maradt velem,
Keresném magamat, és nem lelem.
Most már nagyon tudom:
A sok jóból semmi se volt enyém.
Csak átzizzent rajtam a szépség,
Mint a szellő a jegenyén,
Csak átsuhant rajtam az élet,
Mint a dróton az üzenet,
Rostán a víz, árnyék a föld felett.
Vízválasztó vagyok:
Jobbról-balról a sok forrás lefolyt,
S én száraz kőnek itt maradtam,
Színtelen, mint az égi bolt.
Szép, jó köröttem most is minden,
Csak én se szép, se rút, se jó, se rossz:
Alaktalan, akár az ős kaosz.
Nincs bennem annyi én,
Hogy elszégyellném szürkeségemet:
Tehetetlen vagyok a jóra,
És lázadni is ellened.
Ágaskodva sem érem el, hogy
A bűn sarkát érinteném:
Még a bűneim, még ők sem enyém.
Ez és csak ez vagyok:
A végső, a tátongó semmiség.
Ó milyen jó idáig lennem:
Így, így vagyok csak a tiéd!
Most mindenestül rád maradtam,
A mindenre a semmiség.
Van-e, ami így összeillenék!
A tompa kő remeg,
Sötét méhében mozdul valami,
A mélységből elmondhatatlan
Pihegéseket hallani!
A világosság és az élet
Foganni akar odalent:
Uram, a kaosz utánad eseng.
Vajúdik és kiált:
Szomjúhozom a második Legyent,
Amely a közönyös anyagból
Új istenalkotást teremt.
A szót, amelyből megszületve
Új embert hozhatok eléd,
Aki én legyek és aki Te légy!
Kommentáld!