Egy egyszerű csütörtöki nap volt akkor, majd kétezer éve.
Lassan csitult Jeruzsálemben és környékén a Jézus feltűnése, sok-sok gyógyítása és tanítása, majd elfogatása és keresztre feszítése körüli zaj, forgatag.
Ugyan emberek tucatjai, sőt százai állították, hogy találkoztak a feltámadott Úrral, de hát ez olyan hihetetlennek tűnt az emberek többségének, hogy inkább a feltámadott Krisztus keresése helyett a biztos kenyérkeresethez fordultak. Fogták a kapát, az ekét, a szerszámokat, vagy éppen a halászhálót, s mentek a földekre, a mezőre, mentek halászni, kereskedni, egyszóval a mindennapi dolguk után. Mentek, ezen a hétköznapon, ezen a csütörtökön is.

Eközben egy pár tanítvány, akik közel voltak, közel maradtak az Úrhoz, az Olajfák hegyére, a jól megszokott találkozási helyre mentek a Mesterrel. A Mester tanította őket. Azt mondta nekik:
„Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” (ApCsel 1:4-5)

A tanítványok meg csak néztek, csodálkoztak, értetlen, kikerekedett szemekkel, s olyan gyengének, olyan tehetetlennek érezték magukat. Aztán még hallották, ahogy a Mester azt mondja: „… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8)

Aztán látták, ahogy egyszer csak felemelkedik közülük, ahogy felhő takarja el Őt a szemük elől.
„Amint Jézus távozása közben feszülten néztek a tanítványok az ég felé, íme két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1:10-11)

Ha Jézus felment volna a mennybe úgy, hogy nem hangzik el egyúttal az itt maradókat megerősítő üzenet, hogy Ő visszajön, vajon ünnep lenne-e ez a csütörtök? Ünnep lenne-e, örömteli nap volna-e, vagy csupán a Jézussal megszakadt kapcsolat emléknapja?
Nem a magukra maradottság félelme és üressége kellett volna-e, hogy erőt vegyen a tanítványokon?
Nem kellett volna-e ennek a vezető nélkül maradt maroknyi krisztusi közösségnek a semmibe tűnnie rövidesen? De nem ez történt!

Velük volt, vele volt minden egykori tanítvánnyal, … és velünk is itt van! Még nem, most még nem test szerint, de Szentlelke által nagyon is valóságosan. Erővel ruházva fel, a hit, a Lélek erejével a köréje gyűlőket, az övéit. Utat mutatva nekik. Vezetve őket.

Kedves Olvasók, ne a menny távoli magasában keressük a test szerint ma még meg nem pillantható Urat! Ne a távolban akarjuk meglátni, a messzeségben akarjuk felfedezni Őt! Mert itt van, s ha mi itt együtt vagyunk, akkor nem baj, ha minket is megdöbbent a csoda, s álmélkodva eszmélünk rá, hogy ez a jelen lévő Úr nekünk is utat mutat, minket is – a Szentírás által, határozott szavakkal, üzenetekkel – vezet.
ámen