Borongós volt az ég, mikor szárnyra keltem,
Ott szárnyalt a lelkem, messze, napkeleten…
Sötéten lebegtek a nehéz, dús lombok;
Olajfák tövében kopár, sziklás dombok.

Az éjfél már elmúlt, közelgett a hajnal,
Ragyogó szemekkel és kibontott hajjal.
Egy csillag ragyogott, esthajnal csillaga,
A holdat kísérte, mely a felhők mögött
Lassú haladással a pályáját mérte.

A mosolygó hajnal a piruló eget
Gyönyörködve nézte, hogy újra láthatja;
Örömét fokozta, százszor is tetézte,
Körülcsókolgatta mindenütt a léget
S a sok bárányfelhőt, útjára engedvén
A világosságot s az illatos szellőt.

Golgota tövében kövek roskadoztak
Véres kereszt alatt, nyögve sóhajtoztak,
Szívrepesve várták a közelgő hajnalt.
Beszélgetni kezdtek; már ahogyan tudtak,
Vontatva nehezen, de mit tőlük hallék,
Bármilyen rég történt, el nem felejthetem.

– Oly nehéz a terhem! – sóhajtott az egyik. –
Rám borult a bánat! Én lettem támasza,
A közénk helyezett nehéz keresztfának…

– Rám hullott a könnye s öt sebéből folyt le
Meleg, piros vére… Izráelnek vétke.
Fiainak átka s a pogányok bére.

– Rám borult le anyja, a zokogó asszony
– Sóhajtott a másik – Bűnbánó asszonyok
Engem csókolgattak hajnalhasadásig…

– Oda az Igazság! – Vége van az Úrnak!
S jaj, meghalt az élet! Megmozdult az ég fenn
Megingott a föld is, elnémult az ének,
Nem lesz többé öröm, mosolygó vígasság!
Megnyílott a pokol s győzött a gonoszság.
Itt maradt a bánat; nem lesz Megváltója,
Mestere, Királya többé a világnak!…”

Harmadik leinti társai zokszóját:
– „Elcsendesedjetek! Meghalhat az élet?
Nem véletlen műve, hogy Ő, ki Isten volt,
Itt lent emberré lett! – Vagy elfeledtétek
Hogy egy kis virágmag nemrég közénk hullott
S ugye, mi azt hívénk, hogy rideg kő-testünk
Alatt már elpusztult? – Ámde az a kis mag
Csirájába szökkent és lassan kihajtott,
Illatos virága pompásan fejlődött
S mily sokáig tartott!… Nos, ha e parányi élet
ott nem maradt rideg testünk alatt,
Akkor e nagy Élet, ki Teremtő és Szent,
Sírban hogy maradhat? Nos, hát eszméljetek!
S nézzetek a völgybe, hol a sírja állott,
Nyitva van, úgy látom! Ott gurul fedele
Az öreg sziklának végén, a gyepágyon…
Halljátok mit kiált? – Nem halt meg az Élet!
S nincs vége az Úrnak!” – Római katonák
Siető léptekkel a városba futnak…
…Halljátok, a város zajongó népsége
Eddig azt lármázta: „Feszítsd meg Feszítsd meg!
Mert nem ő az, akit mi oly régen vártunk,
Zsidók Messiása”… Most meg figyeljétek,
Hogy hangzik az ének? Asszonyoknak hangja:
„Bizonnyal feltámadt a mi hű Mesterünk!
Akit úgy szerettünk, lelkünk Megváltója!”

Hát csak hadd zengjenek, örvendjen a lelkünk,
Énekeljetek mind… Törjön fel a hála!
Mi magunkba zárjuk, amit itten láttunk…
Jó, hogy él az Isten! A mindenség Királya.