Űzött-e már éhség szöges korbácsa
a hóba dermedt téli földeken,
hogy egy-egy ottfelejtett répa szára
kővé fagyott táplálékod legyen?
Nem…Mégis úgy sírsz, hogyha néha-néha
nincs reggeli, vagy délre pont ebéd,
hetenként egyszer hús, vagy kétszer tészta,
s hogy nem leszel te konyharab, cseléd!
„Konyhára nem jut pénz! Mi lesz velünk így?
– sipítsz remegve – Itt az éhhalál!
Leadjuk így utolsó egy-ingünkig.”
… Pedig még több fogást mer a kanál.
Saját elégedetlenséged büntet,
szádban hazug lesz így imád szava,
hogy „a mi MINDENNAPI kenyerünket
– nem egy hétre – add meg minékünk MA!”
Ó, mennyit áldozol a has oltárán!
Békét, időt, szent lelki kincseket;
s elégedetlen lesz e belső bálvány:
képes felélni mindig, mindened.
Mondd: hajt-e úgy szent vágy, a lelki éhség,
hogy azt érzed, jaj, elpusztulsz belé?
Mért nem vonz örök, százezernyi szépség
terített igeasztalok felé?
Nem félsz a szörnyű, legnagyobb haláltól,
a lelki éhhaláltól? Jaj neked,
a megtörött Kenyér s a Bor, ha vádol,
majd testet öltve tart ítéletet!
Tudsz-e áldozni annak, aki gondoz,
békét, időt, szent lelki kincseket?
Ha nem, beteg vagy. Jöjj nagy Orvosodhoz,
Ki gyógytanácsot ad mindenkinek.
Vastag „Receptkönyvét” forgasd kezedben,
a Bibliát, amelyből így felel:
„Nem, nem csupán kenyérrel él az ember,
de Isten minden szent igéivel!” ÁMEN
Balog Miklós 1957
Kommentáld!