Egy keresztyén csoport – a kémhálózat és az üldöztetések ellenére – úgy döntött, hogy titokban összegyűlnek az egyik testvér házának alagsorában. Hétről hétre találkoztak, imádkoztak, tanulmányozták az igét és – mivel a terem jól el volt zárva a külvilágtól – sokat énekeltek.
A titkos gyűlések joggal az őskeresztyének katakombáira emlékeztették őket, és ez a büszkeséggel töltötte el őket.
Az egyik ilyen összejövetelen azonban három fegyveres katona rontott be a helységbe. Az istentisztelet félbeszakadt, és mindenki reszketve meredt a betolakodókra. „Ez itt a vég!” – gondolták sokan. Az egyik katona durván rákiáltott a gyülekezetre:
– Ki az, aki itt nem gondolja komolyan ezt a Jézus-dolgot?
Feszült néma csend következett. Majd az utolsó előtti sorban lassan fölemelkedett egy ősz hajú vékony ember:
– Én nem vagyok Jézus követője! – rebegte megszeppenve.
– Rendben, akkor tűnj el innen! – recsegte a fegyveres.
Az ősz hajú hamar kisurrant a teremből. Ez után a katona megint elkiáltotta magát:
– Nos, ki az, akinek Jézus nem jelent semmit?
Néhány másodperc után két másik ember is fölállt. A katona csak a fejével intett, hogy mehetnek. Majd harmadszor és negyedszer is föltette a kérdést, miközben gépfegyverét élesre töltve az emberekre tartotta. Az első távozók bátorságot adtak a többieknek is. Sorra egymás után álltak föl az emberek, idősek és fiatalok, nők és férfiak, és amilyen gyorsan csak lehetett, kisurrantak az ajtón. A két másik katona még lódított is egyiken-másikon, hogy gyorsabban távozzanak.
Néhány perc múlva már csak egy tucat ember maradt, akik azonban ülve maradtak. Ekkor a fegyveres külön-külön mindegyikhez odalépett, gépfegyverét egyenesen a mellkasuknak nyomta:
– Te követed Jézust?
– Igen! – hangzott a csöndes válasz.
– És te? Most még elmehetsz! – rivallt rá a másikra – Te követed Jézust?
Az ember lassan, de határozottan bólintott. A katona mindegyikhez odalépett, de – ki halkabban, ki bátrabban – mindenki megvallotta Jézust. Ekkor a fegyveres intett másik két társának, akik durván becsukták az ajtót. Nem sok jót várhattak az ülve maradtak. Ekkor azonban meglepő dolog történt. A három katona falnak támasztotta gépfegyverét, kettő leült a sorok közé, a harmadik pedig így szólt:
– Kedves testvérek! Énekeljük el közösen az „Én csak Jézus lábnyomában járok” kezdetű éneket!