Garai Gábor: Dávid könyve
1.
Ma sem tudom, hogy történt ez velem.
Mint a gyermek, ki a veszélyt nem érti,
és a tigris szemében félelem
nélkül nevet (míg mellette a férfi
vacogva tör-zúz, vagy fenségesen
odébbáll) - nem sejtettem, mit cselekszem...
Csak megcéloztam, - s eldőlt csendesen.
Ti hívtatok, - mért magam mentegessem!

2.
Megtettem a harcban, amit tehettem;
de vége már - hisz meghalt Góliát! -
lakomáitokon hadd énekeljem
a teremtett világ diadalát:
azt, hogy szemünkből a tavasz kiserken,
bár hályogos az őszi szürkület...
De harci dalra dalra biztatok szüntelen.
S lantom teszem le, nem fegyveremet.

3.
Pedig lantos szerettem volna lenni.
Daloltam mindig, terelvén a nyájat.
Most fölvitte dolgom az Isten: ennyi
bölcs előtt tátogathatom a számat!
De keserves dicsőségem besároz,
s az étekfogók, hallom mit fecsegnek:
- Mondják, az Ur ültette asztalához,
azért választották, meg énekesnek.

4.
És dalaimról mindig ők ítélnek,
kik megsiketültek már a zsivajban
s ezt szigorúan titkolták, - a vének
hátam mögött susogták, hogy ne halljam:
- Vegyük meg jó szívén e jó bolondot
(tényleg azt hitték, mit sem sejtek én!):
ráfogjuk majd, ő a bölcs, ő a boldog,
s helyettünk mindent elvállal szegény.

5.
Lelkemben még a pásztorokkal élek,
de tüzeiktől immár elszakadtam;
leültettek asztalukhoz a vének,
de nékik azért csak pásztor maradtam.
S megvigasztal bár, hogy nincs más hatalmam,
csak ez: józan ésszel s kézzel cselekszem.
De rossz álmaimban kell most kivalljam:
Ítélek is majd! - másként nem menekszem.....
...
17.
Mert fellázadt ellenem Absolon,
legkedvesebb fiam - és elfutottam.
Azután hírül hozták egy napon,
hogy megölték őt, míg én bujdokoltam.
- Győztünk! - üvöltötték. Én meg zokogtam:
- Szerelmes fiam, hol lelem a tested,
hogy ráboruljak gyilkos bánatomban?
Ó, bár én haltam volna meg helyetted!-

18.
-De mi dolog az - mondták a vezérek -,
hogy diadalunk gyászolod, király?
A lázadás vére volt a te véred:
ha győz, országod, házad meg nem áll!
Hosszú hajánál fogva fennakadt
(s ott döftük által) fennakadt a fára...
- Apa vagyok - szóltam - szívem szakad...
S ők felelték: - Te vagy a nép királya.

19.
Most is azonos vagyok önmagammal,
koronásan is parittyás kölyök;
fejem fölé nem lebben kardos angyal,
tűzhelyemen nyers avar füstölög.
De megropogtatnám vén csontjaim még,
ha Góliát... (ó, légyen nyugta már),
ó, ha Saul - kit ellenem a sír véd...
eljönne!... S nem jön más, csak a halál.

20.
Mert meg kell halnunk, s olyanok vagyunk,
akár a víz, mely ha kidőlt a földre,
már fől nem szedhető. Minden szavunk
és tettünk, így ivódik az időbe.
Adja az Úr, hogy termő lelkeket
tápláljon az, mit szóltam s cselekedtem.
Előttem minden elsötétedett.
Valaki más világítson helyettem.

21.
Utódom pedig Salamon legyen,
az én Bethsábé szülte bölcs fiam.
Én vétkeztem azért, hogy bűntelen
követhessétek őt mindannyian.
Bár oly korban élne majd e világon,
hogyha igaz szót és jót ítél,
szabad lelkű népét ne nyomja járom
s ne marja fegyverét testvéri vér.
/1968/