Bruno Dellinger

A francia üzletembernek az északi torony 47. emeletén lévő munkahelyéről sikerült kijutnia. A ma 49 éves férfi Párizstól északra él.

– A Világkereskedelmi Központ északi tornyának északi oldalán berendezett irodámban épp az e-mailjeimet néztem meg, amikor teljesen váratlanul repülőgép-hajtómű éktelen sivítását hallottam.

Néhány másodperc múlva a gép becsapódott az épületbe, az pedig olyan erővel rázkódott meg, amilyet még Japánban, az ottani földrengések során sem tapasztaltam – meséli. – Először kísérteties nyugalom szállt meg. Azt hittem, a Világkereskedelmi Központ elpusztíthatatlan; meg sem fordult a fejemben, hogy összeomolhat.

Az irodámban csak néhány mennyezetburkoló lap esett le. Bár az épület riasztói nem szólaltak meg, utasítottam tizenegy alkalmazottamat, hogy ürítsék ki a helyiségeket, majd mint valami hajóskapitány, ügyeltem rá, hogy mindent rendben hagyjunk hátra, mielőtt én is követtem őket. Csak a mobiltelefonomat és a PalmPilotomat vittem magammal.

A lépcsőházban hihetetlen hőségben és gomolygó füstben gyalogoltam lefelé. Petróleumszag terjengett, a liftaknákból folyadék csorgott. Körülbelül félúton két lépcsőház közül választhattam. Az egyikben lefelé tartó csoportot láttam, gondolkoztam, én is arra menjek-e, de inkább a cégünk számára kijelöltnél maradtam. Ők nem értek le, én igen. Nem találok rá magyarázatot.

Bruno Delingernek ötven percébe tellett, hogy kijusson az épületből – másodpercekkel a második torony összeomlása előtt. – Miután összeomlott, minden vaksötétbe borult, olyan sűrű por és füst kavargott a levegőben, hogy minden hangot elfojtott. Testrészek és hamuvá égett emberek hevertek körülöttem.

A nyugalmam már elillant. Most inkább azt hittem, hogy én is meghaltam. Életem legrémisztőbb pillanatai következtek. Engem is beborított a por, és elveszítettem az időérzékemet.

Gyalog indultam haza, de a három kilométeres úton újra meg újra az villant az agyamba, hogy halott vagyok. Csak arra vágytam, hogy átöleljen valaki. Egy idő múlva bementem egy üzletbe, kértem egy pohár vizet, és bár mindig én voltam a New Yorkban dolgozó kemény legény, sírva fakadtam.

Hónapokon át elkísért az az érzés, hogy meghaltam – mondja. – Szép lánytól taxiig bármire néztem, az agyam folyton azt hajtogatta, hogy az nem valóság, hiszen halott vagyok.

Azelőtt szándékosan voltam gyermektelen, de az esemény után a feleségem azt mondta, semmije sem maradt volna belőlem, ha szeptember 11-én meghalok, úgyhogy gyereket akar.

Annyira megutáltam az egész emberiséget, hogy először nemet mondtam, de ahogy teltek-múltak a hónapok, rádöbbentem, hogy a világnak szüksége van ártatlanokra, és most már két gyermekünk van, nyolc- és hatévesek. Hozzásegítettek, hogy megbékéljek az emberi nemmel, de nem hiszem, hogy a feleségem valaha is teljesen megérti, milyen hatást gyakorolt rám szeptember 11-e.

Ha tehetném, a világtól elzárkózva, erdő mélyén élnék, de apaként kötelezettségeim vannak. Ezért inkább otthagytam Manhattant, és jelenleg Párizsban dolgozom.

Írta Angela Levin

Túlélők: George Sleigh (aktatáskával) szintén felidézi a megmenekülését 

Fotó: splashnews.com