Kovács Péter székely ember volt. A faluban és környékén mindenki ismerte. Nem azért ismerték, mert székely volt, hiszen ott a szép Székelyföldön majdnem mindenki az. Kovács gazdát arról ismerte mindenki, hogy népes családját végtelenül szerette.

Míg mások a faluszéli kis csárdában mulatoztak, vagy a piactéren ácsorogtak, addig ő fúrt-faragott. Mindig dolgozott valamit, hogy a mindennapi kenyeret megkeresse. Kovácséknál minden ebédnél hét gyermek ült az asztalnál és kórusban mondták el az imát:

Kedves Jézus, légy vendégünk,

Álld meg, amit adtál nékünk, Ámen!

Kovács Péter vasárnap reggel harangszóra szépen felöltözött, gyermekeivel együtt készült az Isten házába.

Mindenki nézte őket, megcsodálta és megirigyelte. – Miért is nem tud minden család ilyen szép egységben, szeretetben és békességben élni! Ám a figyelő szemek észrevették, hogy Kovács gazda évről évre ugyanazon csíkos kabátban volt, mert több nem is volt neki.

De ez a kabát azután mindig szép volt. Az édesanya, a ház lelke, vasalgatta és kefélgette, hogy szép maradjon.

Mikor az első vásárban megvették, nem gondoltak arra, hogy meddig fogja Kovács gazdát szolgálni, de most tizenöt év után, noha egy kissé fényes és kopott volt, meglátszott, milyen hűségesen viselkedett a jól megbecsült ruhadarab.

Kovács Péter és felesége esténként sokat beszélgetett a család ügyes-bajos dolgairól. Így többször szóba került az is, hogy már új kabátot kellene venni a régi helyett. Ilyenkor azonban minduntalan talált a jó apa kifogást az új kabát megvételének elodázására.

Most a Péter fiú ment fel ipart tanulni a városba, neki kellene új ruhát vásárolni.

A Pisti gyerek meg olyan okos és olyan szép bizonyítványokat hoz az iskolából, hogy tanítónak akarja odaadni. Az pedig pénzbe kerül.

Dehogy is vesz most új kabátot, majd talán jövőre.

De a másik esztendőben egy szép tehenet vett, hogy az apróságok ne nélkülözzék a tápláló tejet. Azután egy kis adósságot is kellett törleszteni, hogy a család becsülete ne szenvedjen csorbát.

Amikor a kabátvásár megint elmaradt, az asszony ismét elővette, kivasalta és megtisztította a régi csíkos kabátot, hogy újnak lássék, csak addig, míg újat vehetnek.

És Kovács gazda hordta, viselte továbbra is a nyűttes kabátot, mert most meg a kisleányoknak kellett ruhára való anyag. Ősszel pedig egy disznót csuktak be az ólba hízó jószágnak, erre pedig sok pénz kellett. Időközben a hét gyermek felnőtt, mindegyiket becsületes emberré nevelte, és Kovács gazda a legnagyobb kötelesség teljesítése közben észre sem vette, hogy a régen kicserélésre váró ünneplő ruhadarab még mindig tart, még mindig viselhető.

A csíkos kabát a szülői áldozatkészségről, önfeláldozásról beszél még ma is, mert ernyedt szövéseit a szeretete tartotta össze.