Egyhetes vakációnkat töltöttük több másik család kíséretében Colorado-ban, amikor elhatároztuk, hogy megmásszuk az egyik hegycsúcsot.

A túra gyönyörű volt, ám egyben fárasztó is. A magaslaton lévő ritka levegő arra hívta fel a figyelmemet, hogy én igencsak besűrűsödtem.

Négyéves lányunk Sara, kétszeresen megnehezítette a túrát, mert az első pár méter után elesett, és lezúzta a térdét. Nem akart gyalogolni. Azt akarta, hogy vigyük őt. Először a hátamon cipeltem, majd anyukája a karjában, aztán megint a hátamon, majd egy barátunk a hátán, azután anyukája a karjában… Hát el tudod képzelni.

Igazából azt is tudod, hogy érezte magát Sara. Te is elestél, és te is segítséget kértél. És meg is kaptad.

Mindannyiunknak szüksége van segítségre. Az út egyre meredekebbé válik. Olyannyira, hogy néhányan fel is adják.

Néhányan nem másznak tovább. Egyszerűen leülnek. Közel vannak az úthoz, de nincsenek rajta. Nem adták fel az utat, de nem folytatják. Nem mennek tovább. Sok időt töltenek a tűz körül üldögélve, és arról beszélgetnek, hogy volt régebben. Néhányan évekig ugyanazon a helyen ülnek. Nem változnak. Az imáik nem mélyülnek. Az odaszántságuk nem növekszik. A szenvedély nem ébred fel bennük.

Néhányan még cinikussá is válnak. Jaj, annak a túrázónak, aki arra biztatja őket, hogy folytassák az utat. Jaj, annak a prófétának, aki arra bátorítja őket, hogy nézzék meg a hegycsúcsot. Jaj, annak a felfedezőnek, aki emlékezteti őket az elhívásukra… a zarándokok itt nem szívesen látott vendégek.

A zarándok tovább zarándokol, míg, aki letelepedett ott marad.

Megmarad ugyanabban.

Megmarad a biztonságban.

Megmarad a hótorlaszban.

Pedig megéri tovább menni.

Elkezdtem Sara-nak leírni, hogy mit fogunk odafönt látni, így próbáltam rávenni, hogy jöjjön tovább. „Olyan csodás lesz. Látni fogod a hegyeket, az eget és a fákat.” Nem jártam sikerrel. Továbbra is azt akarta, hogy cipeljük. Azért továbbra is jó ötletnek tartom, hogy ezeket mondtam. Semmi nem ad több erőt az úthoz, mintha elképzeljük a hegytető látványát.

Egyébként rád is vár egy fenséges látvány. A Zsidókhoz írt levél írója olyan képet fest nekünk a Mennyről, mintha a tévében a National Geographic-ot néznénk. Figyeld csak, hogy írja le a Sion hegyét. Azt írja, ha elérünk a Sion hegyéhez, akkor elérkezünk „az élő Isten városához, … ezer és ezer angyalhoz, akik összegyűltek, hogy együtt örvendezzenek. Az elsőszülöttek összegyűlt seregéhez…azokhoz, kiknek a neve fel van írva a Mennyben. Magához Istenhez…, aki minden ember bírája, és az igazságos emberek szellemeihez, akik tökéletessé váltak. Jézushoz…, aki az Újszövetséget megkötötte. Jézus véréhez, amely megtisztít, és sokkal jobb dolgot jelent, mint Ábel vére” (Zsidók 12:22).”

Micsoda hegy! Hát nem lesz nagyszerű látni az angyalokat? Végre tudni, hogy néznek ki, és kik is ők valójában? Hallgatni a történeteket arról, amikor ott voltak mellettünk, még a saját házunkban is?

Képzeld el az elsőszülöttek találkozását, ahol ott lesz Isten minden gyermeke. Nincs féltékenység, Nincs versengés. Nincs széthúzás. Nincs rohanás. Tökéletesek leszünk… bűntelenek. Nincs több bukás. Nincs több botlás. A vágyakozás elmúlik. A pletyka elhallgat. A neheztelés mindörökre eltűnik.

És képzeld el, milyen lesz Istent látni. Végre belenézni Atyád arcába. Érezni magadon az Atya tekintetét. És ez soha nem fog elmúlni.

Meg fog tenni mindent, amit megígért. „Mindent újjá teremtek” – hangzott ígérete. „Mindent helyreállítok, mindenért kárpótollak” – mondja az Atya. „A mankóval, vagy a kerekesszékben eltöltött évekért. Visszavarázsolom a mosolyt az arcodra, amit elrabolt a fájdalom és a bánat. Újrajátszom a szimfóniákat, amiket a süket fülek nem hallhattak, és a naplementéket, melyeket a vak szemek nem láthattak.

A néma dalra fakad. A szegény lakomázni fog. A sebek begyógyulnak.

Mindent újjá teremtek. Mindent helyreállítok. A gyermek, akit elragadott tőled a betegség, rohanni fog a karjaidba. A szabadság, amitől megfosztott az elnyomás, táncot jár a szívedben. A tiszta szív békéjének az ajándékát adom neked.

Mindent újjá teszek. Új remény. Új hit. És legfőképp új Szeretet. Olyan Szeretet, melyről az összes többi szeretet beszél. Olyan szeretet, mely mellett az összes többi szeretet elhalványul. A Szeretet, melyet mindig is kerestél… Az Én Szeretetem lesz a tiéd.”

Micsoda hegy! Ott lesz Jézus. Vágyakozol, hogy lásd Őt, és meg fogod látni. Érdekes, amit az író említ arról, hogy mit fogunk látni. Nem említi Jézus arcát. Nem utal Jézus hangjára, bár nagyon is hallani fogjuk. Jézus lényének olyan részét említi, amiről nem gondoltuk volna, hogy látni fogjuk. Azt mondja, látni fogjuk Jézus vérét. A karmazsinvörös keresztet. Az élet-nedű, ami csöpögött a homlokáról, kezéből, és kifolyt az oldalából.

Az isteni Krisztus emberi vére. A bűneink befedezésére adatott.

Üzenetet hordoz: Megvásárolt minket. Soha többé nem lehet minket eladni. Soha.

Micsoda pillanat! Micsoda hegy!

Hidd el nekem, ha mondom: megéri! Nincs túl nagy ár. Ha meg kell fizetned az árat, tedd meg. Nincs túl nagy áldozat. Ha a csomagodat az úton kell hagynod, hát hagyd ott. Semmilyen veszteség nem túl nagy. Tedd meg, bármi is az.

Meglátod majd, hogy megéri. Egyetlen pillantás a csúcson igazolni fogja az út minden fájdalmát.

Egyébként a kis csapatunkkal felértünk a hegytetőre. Körülbelül egy órát töltöttünk ott. Fényképeztünk és gyönyörködtünk a látványban. Később, amikor már lefelé baktattunk a hegyről, hallottam, ahogy a kislányom, Sara, büszkén mondja: „Megcsináltam!”

Megtorpantam. Nem, nem csináltad meg. Anyukád és én csináltuk meg. A barátok és a családod hoztak fel ide a hegyre. Nem te csináltad meg.

De nem szóltam semmit. Nem szóltam semmit, mert velem is így van. És veled is. Azt gondoljuk, hogy mászunk, de igazából visznek minket. Az Atya cipel minket a hátán, mióta elestünk. Az Atya a hátán visz minket, mert azt akarja, hogy biztonságban hazaérjünk. Olyan Atyánk van, aki nem haragszik meg ránk, ha elfáradunk.

Végtére is, Ő tudja mit jelent megmászni egy hegyet.

Egyet már megmászott értünk.