A népvándorlás maga alá temette a Római Birodalmat, a kereszténység azonban, ha súlyos küzdelmek árán is, de túlélte azt. Az elnéptelenedő városokban és környékükön a püspökök irányították az életet, gondoskodtak az élelmezésről, a kereskedelemről, az iskolákról; megvédték a várost a támadásokkal szemben, gondozták híveik lelki életét. A püspöki katedrálisok mellett újraindult az élet, kereskedők, iparosok telepedtek le. Nyugaton tehát a városok püspökei testesítették meg a kereszténységet és a római civilizációt a betörő barbárokkal szemben, akik hol erőszakos, hol türelmesebb magatartást tanúsítottak a római egyház iránt.

A volt birodalom területén öt városnak (Róma, Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem, Konstantinápoly) kiemelt szerep jutott, mert ezek keresztény közösségeit apostolok alapították. Főpapjaikat patriarcháknak nevezték, és az egész kereszténység legfőbb elöljáróinak tekintették őket. Róma püspökei azonban egyre gyakrabban hangoztatták, hogy őket illeti meg a keresztény egyházban az első hely. A Szentírásra hivatkoztak, amelyből egyértelműen kiolvasható, hogy az egyházat Krisztus útmutatása szerint Szent Péter, a rangelső apostol alapította, és Róma püspökei az ő utódai. Ők a pápák, az "atyák".

Róma helyzete akkor szilárdult meg valójában, amikor a pápaság szövetségre lépett a frankokkal. Amikor ugyanis az ariánus longobárdok Róma elfoglalására készültek, a szorult helyzetben lévő pápa a keresztény, de még megkoronázatlan frank uralkodóhoz, Kis Pippinhez fordult segítségért, aki átkelve az Alpokon megsemmisítette a longobárd királyságot. A pápa Kis Pippint királlyá kente fel, és elismerte, hogy "Isten kegyelméből" uralkodik a frankok felett. Cserébe Pippin a pápának adományozta a longobárdoktól elvett területeket, és ezzel 754-ben Közép-Itáliában létrejött a Pápai Állam, amelyre leginkább a keleti egyházi központból, Konstantinápolyból néztek rosszalló tekintettel. Tovább rontotta a pápaság és Konstantinápoly viszonyát, hogy 800-ban a pápa Rómában császárrá koronázta Kis Pippin fiát, Nagy Károlyt. Az új államalakulatot a Római Birodalom örökösének tekintették és Szent Római Birodalomnak nevezték, amelynek világi feje a császár, egyházi feje a pápa lett. A Pápai Állam születése és a császári koronázás megkérdőjelezte mind a konstantinápolyi pátriárka, mind a bizánci császár elsőbbségét. A hatalmi vetélkedés és a vallási nézetkülönbségek vezetnek majd az 1054. évi egyházszakadáshoz Róma és Bizánc között.

Az egyházi állam létrejötte után a pápaságnak nemcsak világi hatalma és tekintélye növekedett, hanem ekkor szilárdult meg az az egyházi szervezet is, amely szinte változatlan formában a mai napig fennáll. A hierarchia (gör. szent uralom) a római katolikus egyházban a hatalommal rendelkezők szigorúan megszabott rendjét jelenti.

A pápa (gör. pappasz = atya) Szent Péter utóda, a római katolikus egyház feje, legfőbb tanítója, kormányzója, törvényhozója és bírója. Ő nevezi ki a főpapokat, szentesíti a zsinatok határozatait, szentté avathat, új szerzetesrendeket erősíthet meg. A pápát megilleti a "pápai tévedhetetlenség" legfelsőbb tanítási hatalma, amely szerint a pápa, amikor "ex cathedra Sancti Petri" (latin: "Szent Péter székéből") ünnepélyesen kihirdet egy, minden hívő számára követendő, a hitet vagy az erkölcsöt érintő tanítást, nem tévedhet, ezért az ilyen pápai döntések végérvényesek. A pápa felségjelvényei a tiara (pápai korona), az egyenes pásztorbot, a fehér palást és az ún. halászgyűrű.

A zsinat (gör. szünodosz = összejövetel, gyülekezet) a katolikus egyház főpapjainak ünnepélyes tanácskozása. Különböző szintű (tartományi, nemzeti) zsinatok lehetségesek, de a legtekintélyesebb az ökumenikus (egyetemes) zsinat, amelyen a világ összes püspöke részt vesz. (Napjainkig húsz egyetemes zsinatot tartott a katolikus egyház.) Az egyetemes zsinat a tévedhetetlenség kiváltságával rendelkezik a hit (a dogmák), a szentségek és az egyházi törvények tekintetében. Az egyetemes zsinat tekintélye kisebb a pápáénál, a zsinati határozatok csak a pápai megerősítéstől és kihirdetéstől kezdve emelkedhetnek jogerőre.

A bíborosok (vagy kardinálisok) a pápa tanácsadói, a pápai állam hivatali tisztségviselői, és a különböző országok egyházszervezetének elöljárói. A pápai trón üresedése esetén testületük választja meg a pápát. Viseletük a bíborszövetből készült palást, a vörös kalap és a zafírgyűrű.

Az érsek (metropolita) saját egyházmegyével is rendelkező, ugyanakkor a több püspökséget magában foglaló egyháztartomány élén álló méltóság. Megkülönböztető jelvényei az érseki palást, kalap és egyenes kereszt. Egy-egy ország érsekei és püspökei élén a prímás-érsek áll, aki az adott ország egyházszervezetének rangban első főpapja.

A püspök (gör. episcopus = felügyelő) a katolikus tanítás szerint az apostolok utóda, aki a pápa irányítása alatt egy egyházmegyét kormányoz, templomot, oltárt, papot szentelhet fel, bérmálhat, ő iktatja be a plébánosokat. Minden püspököt a pápa nevez ki tisztségébe. A püspöki jelvények a pásztorbot, a süveg, a gyűrű és a mellkereszt. Az egyházi hierarchiát tekintve a püspök fölött álló érsek, prímás-érsek, bíboros és a pápa is "csak" püspök, csupán nagyobb kormányzati hatalommal rendelkezik.

A püspök tanácsadó és segítő testülete a káptalan, amelynek papi tagjait kanonokoknak hívják. A káptalan feladata az egyházmegye vagyonának kezelése, az egyházi kincstár és levéltár felügyelete, az istentiszteletek szervezése, a fiatal papok tanítása, iskolák fenntartása stb. A káptalan élén a prépost áll.

Az esperes a püspök megbízásából több plébánia fölött felügyeletet gyakorló, az egyházmegye egy-egy egyházkerülete élén álló papi méltóság.

A plébános a hívek egy meghatározott közösségének, az egyházközségnek (plébánia, parókia, gör. = a nép között lakó) az élén álló pap, akit a püspök nevez ki. A plébániának saját temploma van, a plébános kötelezettsége a szentségek kiszolgáltatása, gyóntatás, áldoztatás, esketés, utolsó kenet feladása, misemondás, temetés, az egyházi anyakönyvek vezetése, a hívek lelki gondozása.

A káplán (lat. capellanus = udvari pap, írnok, titkár) feladata a plébános segítése a lelkipásztori munkában.

A 8-9. században Nyugat-Európában általánossá vált a dézsma (lat. decima: tized), minden hívő azon kötelessége, hogy évi termésük tizedrészével az egyháznak adózzanak.

Az egyház jövedelmét gyarapították a hatalmas püspöki birtokok is, amelyek körül éles vita bontakozott ki a pápa és a világi uralkodók között. Birtokot ugyanis csak az adott ország uralkodója adományozhatott az egyháznak, s ebből következően a világi uralkodó igényt tartott a püspökök beiktatására (invesztitúra) is. Az invesztitúra a birtokba való beiktatás ünnepélyes és jelképes ceremóniája volt, melynek során az uralkodó kardot, lándzsát, kesztyűt, kalapot, gyűrűt, zászlót, püspökbotot adott át a főpapnak, akit ezzel a szertartással ruházott fel a birtok feletti jogokkal. A birtokadomány, a beiktatás azonban feltételezte azt is, hogy a püspök hűséggel tartozik uralkodójának. Ez mélyen sértette az egyház "főkegyúri jogát", amely szerint főpapot csak a pápa nevezhet ki. A püspökök kinevezése körüli egyházi és világi szembenállás vezetett később a pápák és a német-római császárok invesztitúra háborúihoz.

A középkori egyház egységét volt hivatott biztosítani az egységes liturgia is. Egész Nyugat-Európában a Nagy Szent Gergely pápáról elnevezett gregorián szertartásrend terjedt el, a miséket - a prédikációk kivételével - latin nyelven tartották.

A középkor emberének mindennapjait alapvetően meghatározták az egyház erkölcsi törvényei. A világi uralkodók nemcsak az egyházszervező munkát segítették és támogatták, hanem világi törvényekkel is biztosították az egyház működését. A középkor legsúlyosabb egyházi büntetése a kiközösítés volt, az erre ítélteket megfosztották hivataluktól és megtiltottak velük minden érintkezést, vagyis kitaszították őket a társadalomból. Gyakran élt az egyház a szentségek kiszolgálásának tilalmával is, amely érinthetett egyes embereket, de akár egész püspökségeket vagy országokat is E büntetés gyakorlatilag törvényen kívül helyezte a megbélyegzett embereket vagy közösségeket.

Nyilvánosan kellett vezekelniük, bűnvallomást tenniük a legsúlyosabb bűnök elkövetőinek, a gyilkosoknak, a rablóknak, a fajtalankodóknak és a gyújtogatóknak. A kisebb bűnöktől az ember gyónással szabadulhatott meg. Az egyház megbocsáthatta a bűnöket, de az ezekért járó büntetést nem törölhette el - minden, a világi életben elkövetett bűn büntetését a purgatóriumban, szenvedéssel kell levezekelni. E purgatóriumi szenvedés azonban már itt a Földön is megváltható volt valamilyen jócselekedettel - böjttel, imádkozással, alamizsnálkodással, jótékonykodással, zarándoklattal stb. A vallásos vezeklés azonban nem jelentett felmentést a súlyos bűnök elkövetőinek, akik a világi bíróságok előtt feleltek tetteikért.

A világi hatalom és az egyház tehát kölcsönösen kiegészítették egymást. A középkori ember helyét a Földön szinte megváltoztathatatlanul az határozta meg, hogy melyik társadalmi rendbe született bele. Túlvilági helyét pedig hite szerint az jelölte ki, hogy az egyház által közvetített hitbéli, erkölcsi törvényeket hogyan tartotta be földi élete során, megérdemli-e a paradicsom örök boldogságát, szenvednie kell-e a purgatóriumban, vagy örök kárhozatra ítéltetett és a pokolra jut.