„Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak”

(Római levél 2:14-15)

1962-ben a 27 éves Don Richardson és felesége Clara föladták kényelmes kanadai életüket, és Új-Guinea nyugati csücskébe utaztak, hogy az evangéliumról beszéljenek az ott élő szavi embereknek. Korábban már nem egy misszionárius fejezte be életét e bennszülöttek között, hatalmas kondérban rotyogva, ami óvatosságra intette a házaspárt. Annak köszönhetően azonban, hogy Clara orvosi végzettséggel rendelkezvén sok szavi betegen tudott segíteni, a bennszülöttek megkedvelték az idegeneket. Ezen kívül segítettek a kőkorszaki technikai szinten levő törzs tagjainak tűzet gyújtani gyufával, botot faragni bicskával és a fákat kivágni baltával.

Egyik nap, mikor már kielégítően beszélték a nyelvet, összehívták a törzset, hogy végre beszéljenek Jézusról, gyógyításairól, tanításairól és az emberek iránt tanúsított szeretetéről. Úgy tűnt, a hallgatóságot nem nagyon köti le Jézus személyisége. Mikor azonban Júdás árulásához ért, a szavi emberek örömujjongásban törtek ki. Don és Clara nem értették, minek örülnek annyira a bennszülöttek? Később megtudták, hogy a szavi emberek között az a legnagyobb erény, ha valaki még a legjobb barátját is hajlandó elárulni a közösség érdekében – és hát ezt tette Júdás.

A misszionárius házaspár igencsak elkeseredett. Hogyan lehetne egy olyan embereknek az evangéliumról beszélni, ahol kannibalisztikus szertartásokat tartanak, és a legfőbb dicsőség az árulás?

Egyszer azonban háború tört ki két szomszédos szavi törzs között. Don és Clara a két szemben álló fél közé szaladt, és kérték őket, hagyják abba az ellenségeskedést. Kijelentették, ha nem békülnek ki, elhagyják a vidéket, megfosztva őket a technikai és egészségügyi előnyöktől. Ez megdöbbentette a szavi embereket. Megszerették Richardsonékat, és nem akartak megválni az általuk hozott áldásoktól. Némi habozás után mindkét törzs elhatározta, abbahagyják a harcot. Megkezdődött a békeszertartás. Mindkét törzs előhozott saját családjaik közül egy néhány hónapos csecsemőt, és ünnepélyes keretek között kicserélték egymás között.

Ezt a babát „békegyermeknek” nevezték. Nagyon vigyáztak rá, mert amíg ő élt, addig a két csoport nem háborúzott egymással, hiszen a másik törzsből származó csecsemő által egy családdá váltak.

A misszionárius házaspár döbbenten figyelte a jelenetet, majd néhány nap múlva újból összehívták a törzset. Don elkezdett arról beszélni, hogy valamikor réges-régen, háború tört ki Isten és az emberek között. Isten azonban elküldte az emberek közé a „békegyermekét”, a saját fiát, és evvel egy családdá vált velük. Azáltal, hogy Isten fia meghalt és feltámadt, Isten örök békét kötött az emberekkel: „Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…” (2Kor 5:19).

A törzs most már nem nevette ki a történetet, sőt azt kérdezték, mit kell tenniük, hogy ők is kibékülhessenek Istennel. 

– Fogadjátok be Isten „békegyermekét” a szívetekbe!

Isten mindenkiben elültette a megváltás gondolatát – a szavi emberek szívébe épp úgy, mint a tiedben. A kérdés csak az, fölismerjük-e azt?