„Közeledjetek Istenhez, és ő is közeledni fog hozzátok.” Jak 4,8a

Szoktad úgy érezni, hogy beleroppansz a fájdalomba?

Megértelek. Én is átéltem ezt. A fájdalom éles erővel belém hasított, úgy éreztem, átvágta a bőrömet, a csontjaimat, s a szívemig hatolt. Az ilyen fájdalom elbizonytalanít, hogy tudok-e még valaha normális emberi lényként funkcionálni.

Csakhogy Isten gyöngéden figyelmeztetett, hogy nem maga a fájdalom az ellenség. A fájdalom csak jelzi, hogy megsérültem.

A fájdalom emlékeztet, hogy a valódi ellenség akar kiemelni a sorból és leteperni, hogy beleragadjak sebeimbe. A fájdalom ajándék, mely arra sarkall, hogy bátor kitartással és határozottsággal vegyem fel a harcot, küzdjek, tudva, hogy a túloldalon a gyógyulás győzelme vár rám.

De mi zajlik mindaddig? Amikor még nem értük el a túlsó partot, a seb még nyers, szívünk hegesedése el se kezdődött?

A fájdalom Isten kérése, hogy engedjük be, és saját bizonytalan erőforrásainkat cseréljük le az ő erejével. Nem azért írom ezt, hogy jól hangzó lelki közhelyeket pufogtassak. Szívem legmélyéről törnek fel a szavak, mert teljes meggyőződéssel tudom, hogy ez az egyetlen megoldás.

Be kell hívnunk Istent a fájdalmunkba, hogy segítsen fennmaradni, amíg elérjük a túlsó partot.

A másik lehetőség, hogy valami kábító módszerrel elmenekülünk a szenvedés elől. De a fájdalom elfedése étellel, teljesítménnyel, droggal, alkohollal, szexszel sosem hatol le a baj forrásáig, sosem hozza el a gyógyulást. Csak segélykiáltásunk erejét tompítja le.

Azt hisszük, megszabadulunk a fájdalomtól, pedig közben a segítségül használt eszköz rabjává válunk. Ha elnyomni akarjuk a fájdalmat, rést üt rajtunk. Lassan lehetetlenné teszi, hogy feltöltsük szívünket, hogy egészen be tudjuk fogadni egymást, hogy teljes lelkünkből tudjunk szeretni. Még az Istennel való kapcsolatunkat is lefölözi.

Ha fájdalmat érzünk, tudhatjuk, hogy valamin változtatnunk kell. Valami meggyengült, ami megerősítésre szorul. És a pillanatnyi megkönnyebbülés helyett hosszantartó erőforrásra van szükség.

Hogyan jutunk ehhez az új erőhöz? Hogyan tudunk leállni a pillanatnyi megoldások keresésével, amikor az egész lényünk enyhülésért kiált? Hogyan tudjuk megállítani a most is érzett éles fájdalmat?

Közelebb hívjuk Istent.

Nekem ez imádkozást jelent. Akármekkora is a gödör, az imádság elég hatalmas, hogy feltöltse Isten jelenlétének tudatosításával.

Mai alapigénk (Jak 4,8a) szerint, ha közelebb húzódunk Istenhez, Ő is közelebb jön hozzánk. Mindig elfogadja a meghívásunkat.

Amikor meg annyira fáj, hogy a szavak is elhagynak, a Szentíráshoz fordulok. Imanaplómba lemásolom az igét, és hozzáteszem saját imádságos gondolataimat.

Egyik személyes kedvencem, amit ilyenkor fellapozok, a 91. zsoltár. Szeretném megosztani most veletek egyik sorát példaként, hogyan hívhatjátok be Istent a fájdalomba.

Az ige: „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az” (Zsolt 91,1).

Imádság: Uram, vonj magadhoz.

Igéd arra tanít, hogy ha közelebb húzódom Hozzád, elérlek. Szeretnék állandóan a közeledben lakni. Azért könyörgök, hogy amikor gyengének, üresnek, magányosnak érzem magam, ne engedjem, hogy ez az érzés lehúzzon a védtelenség gödrébe. Azt szeretném, hogy épp ezek az érzések sarkalljanak, hogy megragadva Hozzád emeljem és becseréljem őket az általad nyújtott biztonságra.

Nem vagyok egyedül, mert Te velem vagy. Nem vagyok gyenge, mert a Te erőd él bennem. Nem vagyok kiüresedett, mert naponta kortyolok teljességedből. Nálad védelmet találok minden viharos körülmény és durva valóság elől. Nem teszek úgy, mintha nem volnának nehézségek, de örülök, hogy takaród elfed előlük, és már nem engedi, hogy úgy hassanak rám, mint régen.

Nálad, a legnagyobb Fenségnél, van az utolsó szó sorsomról. Te ismersz engem, és nagyon szeretsz. Kijelentem ma, hogy bízni fogok Benned a fájdalomban. Te vagy az állandó lakhelyem, Te vagy megmentő kegyelmem. Jézus nevében, Ámen.

És azzal becsukom az imanaplót, és már sokkal kevésbé érzem kétségbeesve, szétesve magam. Magamba szívom az élet leheletét, mely az igéből árad.

Magam elé képzelem, ahogy az Úr ott áll jövőm ajtajában, és bebocsátást kér. Ha beengedem a sötétségbe, amit ma átélek, kitárja az ajtót egy ragyogóbb holnap felé.

(Lysa TerKeurst, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,